Hogy körülöttünk minden folyamatosan változik, azt eddig is lehetett tudni. Mégis: Dunaújvárosban aligha gondolta bárki is, hogy rövid időn belül ekkorát fordul a világ.
Egy a kevés boldog pillanat közül: Dunaújvárosban az elmúlt hét végéig kellett várni a csapat idei elsô gyôzelmére az NB I B-ben (Fotó: M. Németh Péter)
Egy a kevés boldog pillanat közül: Dunaújvárosban az elmúlt hét végéig kellett várni a csapat idei elsô gyôzelmére az NB I B-ben (Fotó: M. Németh Péter)
Néhány évvel ezelőtt alig tudták a városban lakó emberek eldönteni, hogy a hét végén melyik csapat bajnoki meccsét nézzék meg – minden bizonnyal sokan emlékeznek arra, hogy a közelmúltban valamennyi csapatsportágban, azaz női és férfi kézilabdában, röplabdában, jégkorongban és labdarúgásban is bajnoki címet szerzett a Dunaferr –, a nyáron azonban már annak is örülni kellett, hogy a jégkorong- és a futballcsapat nem szűnt meg. Mert bizony, ez a veszély fenyegetett, a megváltozott anyagi helyzetben egyáltalán nem lett volna meglepő, ha a korábbi sikersportágakról csak múlt időben beszélhetnének a polgárok. A legnagyobb változás kétségkívül a futballistáknál következett be, hiszen míg az említett szakosztályok jelenleg is az első osztályban szerepelnek, a labdarúgók a nyári, élvonalbeli búcsút követően lassan-lassan kilátástalan helyzetbe sodródva az NB I B utolsó helyét foglalják el. Amíg 2000-ben az együttes Egervári Sándor irányításával a legfőbb rivális MTK Hungária előtt 16 pont előnnyel lett aranyérmes a legjobbak között, egy évvel később az ezüstéremig jutott, majd 2002-ben is még a negyedik helyen végzett, most korántsem elképzelhetetlen, hogy a Dunaújvárosi FC az elkövetkezendő bajnoki évet csak a harmadik vonalban kezdi meg. Lassan ugyanis félidejéhez érkezik az NB I B-s sorozat, és a Lengyel Ferenc által irányított alakulat a 14. fordulót követően egy győzelmet, négy döntetlent és kilenc vereséget elérve egyelőre csak kullog a riválisok után.
Majd' egy évvel ezelőtt, az őszi idényt követően történt, hogy kis túlzással a Dunaferr valamennyi piacképes labdarúgója úgy döntött, másutt folytatja a pályafutását. A játékosok döntésén senki sem lepődött meg, ugyanis ekkor már köztudott volt: a főszponzor Dunaferr Rt. a korábbi támogatásnak csak a töredékét fordítja sportra. Értelemszerűen a futballra is jóval kevesebb jutott, mint korábban, és mivel az átigazolásokat követően a keretben kevés kivétellel csak olyan labdarúgók maradtak, akik korábban epizodisták voltak, vagy a tartalék gárda állományához tartoztak, csakis a tisztességes búcsú lehetett a cél. A nyáron aztán felmerült, hogy az együttes nem vállalja a másodosztályú szereplést – a labdarúgó-kft. csaknem 200 millió forintos adósságot halmozott fel –, mígnem egy újvárosiakból álló befektetői kör megvásárolta a Fót indulási jogát, és így a csapat immár Dunaújvárosi FC néven nekivághatott az NB I B-nek. "A nyáron, amikor a labdarúgó-kft. ellen felszámolás indult, a barátommal, Héger Józseffel úgy gondoltuk, hogy mivel adott egy, sokak által tehetségesnek tartott fiatal állomány, indulási jogot vásárolunk – mondta a Dunaújvárosi FC társtulajdonosa, Andics József. – A Dunaferr sportegyesület akkoriban »levette a kezét« a birkózásról, a tornáról, a röplabdáról, a jégkorongról és a futballról, csak az utánpótlást tartotta magánál, mi pedig szerettük volna elkerülni, hogy ez a gyönyörű stadion csapat nélkül maradjon. Sokáig töprengtünk, hogy NB II-es vagy NB I B-s indulási jogot vásároljunk, végül az utóbbi mellett döntöttünk. Azt gondoltuk, hogy egy, az élvonalból kiesett csapat számára reális célkitűzés az első hat hely valamelyikének megszerzése. Manapság azonban már egyértelműen látható, hogy a keret az elképzelések megvalósítására nem alkalmas.” Való igaz, néhány hónappal ezelőtt többen is úgy vélekedtek, az első osztályban olykor figyelemre méltó eredményt elérő fiatalok versenyben lesznek majd a felkerülésért. Akik ezt gondolták, elfelejtették, hogy ezek a játékosok a tavasszal nem azért lettek élvonalbeli labdarúgók, mert a képességeik alapján a legjobbak között volt a helyük, a kényszer szülte a mély vízbe dobásukat. "Nagy problémának tartom, hogy bár a futballisták annyit keresnek, mint egy három műszakban dolgozó melós a gyárban, és azt csinálhatják, amit igazán szeretnek, nem képesek kellően lelkesedni a pályán – folytatta Andics József. – Jelen pillanatban huszonkét szerződtetett profink van, tavaszra azonban néggyel csökkentjük a létszámot. Megpróbálunk három-négy erősítést jelentő labdarúgót igazolni, és ki akarjuk harcolni a bentmaradást. Úgy látom, megmozdult a város a futball mellett, és ez nagyon sokat jelent nekünk…” A csapat társtulajdonosa elmondta azt is, hogy a vártnál jóval gyengébb szereplés ellenére a bizalom töretlen a szakvezető, Lengyel Ferenc iránt. Az üzletember arra gondolni sem akar, hogy a Dunaújvárosi FC kiesik az NB I B-ből, ám ha ez mégis megtörténik, akkor társával együtt az NB II-ben sem hagyja magára a csapatot. "Egy város labdarúgás nélkül olyan, mint a lakodalom zene nélkül” – jött a válasz a miértre, és nehéz lenne a megállapítással vitatkozni.
Lengyel Ferenc alighanem maga sem gondolta az őszi idény kezdete előtt, hogy az edzői pályán ennyire rögösek lesznek az első lépések. Igaz, a 37 éves szakember futballistaként sem fiatalon jutott fel a csúcsra – 34 esztendősen csapatkapitánya volt a bajnokságot nyerő Dunaferrnek –, és egyre inkább úgy tűnik, a "kispados élet” sem hangos sikerrel kezdődik számára. "Már az elmúlt télen gondoltam arra, hogy abbahagyom a futballt, végül azonban úgy döntöttem, a tavaszt még végigjátszom – mondta a Dunaújvárosi FC vezetőedzője. – Menet közben többször is beszéltem az akkori szakosztályelnökkel, Héger Józseffel a jövőről, így tudtam, hogy számít a munkámra. Választhattam, hogy menedzserként próbálok segíteni, vagy edző leszek. S mivel régóta az edzői pályára készültem, az utóbbi mellett döntöttem. Terveztük, hogy az állományt megerősítjük, és bár az elképzelésekből alig valósult meg valami, úgy gondoltuk, ott lehetünk a mezőny első harmadában. Utólag belátom, túl naiv voltam, hiszen azt hittem, kezdő edzőként jobb eredményeket érek majd el. No, és abban is bíztam, hogy a futballisták többre képesek. Közös a felelősségünk az eddigi sikertelenségért, ám nem adtuk fel. Ha meg tudjuk erősíteni a tavaszra a keretet, akkor meghosszabbíthatjuk az NB I B-s tagságunkat. Szerencsésnek vallom magam, hiszen a vezetőink nyugodt körülményeket biztosítanak, és a sikertelenség ellenére élvezem a bizalmukat. Persze vannak ellendrukkerek is, ami természetes egy ilyen szereplés esetén, ám az elszomorít, hogy olyanok vannak ellenünk, akiket jól ismerek, szakmabeliek, és a helyemre pályáznak…”
Lengyel Ferenc ugyan hivatalosan vezetőedző, a közelmúltban kétszer mégis becserélte magát a Dunaújvárosi FC-be. A jövőjét azonban már nem a pályán, hanem a kispadon képzeli el. Ha sikerül a tervei szerint megerősíteni a csapatot, akkor a tavasszal már csak a kispadról segíti a pályán lévőket – ellenkező esetben viszont előfordulhat, hogy megint pályára lép. Nem kell jóstehetség annak a megállapításához, hogy azt mondjuk, a "Lengyusz” becenévre hallgató tréner akkor lenne igazán boldog, ha az elkövetkezendő idényben csupán az edzéseken kellene futballoznia. A csapat mindenesetre tett arról, hogy ez így legyen, ugyanis a kék-arany egylet a hét végén Tatabányán megszerezte első győzelmét…