Remekelt a Loki-kapus

Mint egy falat kenyér, úgy kellett az a védés a mérkőzés elején! De micsoda hárítás is volt az! Egy az egyben vezették rá a labdát középen, ő kivárt egy kicsit, majd elindult a csatár felé, rohant, és dobta magát. Ahogy kell, ahogy azt tanítják. El is akadt benne a labda. Aztán néhány perccel később újból be kellett mutatnia a kunsztot. Hihetetlen, de másodszorra sem tudtak túljárni az eszén. Sandro Tomic, a DVSC-MegaForce horvát kapusa angyali nyugalommal, és persze felettébb eredményesen tette a dolgát: fogta, ami fogható volt (úgy, mint képünkön).
Amidőn Tomic tavaly nyáron az NK Zagrebből Debrecenbe igazolt, igazából senki nem tudta, kicsoda is ő, mire képes. Azóta megmutatta. Nem egyszer. Legutóbb Panevezysben, és így a csütörtöki játéknap egyik legjobb teljesítményét nyújtotta, így megérdemelte azt, hogy vele külön is beszélgessünk az Ekranas elleni csata után.
– Elfáradt?
– Nem különösebben. A második félidőben már nem igazán volt védenivalóm, a hátvédek és a középpályások szinte minden litván akciót megszűrtek.
– Az első félidőben viszont két esetben is csak önnek köszönhették a társai, hogy nem kellett idő előtt középkezdéshez ballagniuk.
– Megtettem, amit lehetett, örülök, hogy elakadtak bennem azok a lövések. Ennyivel nekem is hozzá kellett járulnom a célunkhoz, vagyis ahhoz, hogy megtörjük őket. A szünet után már sem erőben, sem fejben nem nyújtották azt az Ekranas játékosai, mint előtte. Kíváncsi vagyok, Debrecenben mi lesz, biztos, hogy nem ugranak úgy nekünk, mint tették azt hazai pályán, szóval szuflával tovább fogják bírni. Ezzel együtt én optimistán tekintek a visszavágóra. A Debrecen jobb csapat, tovább kell lépnie.
– A vonalon és a kifutásoknál imponálóan magabiztos volt, viszont a beíveléseknél, szögleteknél a helyén maradt…
– A kapusnak rövid ideje van, hogy felmérje, elindul vagy marad. Ráadásul minden mérkőzésen szinte az elején eldől, milyen taktikát követ. Úgy éreztem, most jobb, ha a vonalon maradok, igaz, ezt a társaim tudták, számítottak rá, így még inkább koncentráltak egy-egy ilyen helyzetben, és ki is fejelgették a labdát.
– Tavasszal, a Ferencváros debreceni látogatásakor, amikor is egy egy lett az eredmény a kifutós korszakát élte…
– Látja, arra a hibára mindenki emlékszik, hogy nem értem oda a labdára, Flavio Pim pedig a saját kapunkba csúsztatott. Hiba volt, de van ilyen. Oliver Kahn talán a világ legjobb kapusa, de ő sem tökéletes. Egyébként én is számon tartom, hogy hány esetben kaptunk olyan gólt, ami nagy részben az én lelkemen száradt. Kettőnél tartok. Ez azért még megbocsátható, nemde?