Az agresszív magyar tehetség

– Tényleg "oda-vissza” kopogtat?
– Á, ez csak félig igaz, csupán befelé menet szoktam. Sőt, nem is mindig kopogok… ha működik a csengő, akkor csengetek – derül ki mindjárt, hogy Torghelle Sándor, a Kispest saját nevelésű, 21 esztendős támadója tréfás kedvében van.
– Árulja el, melyik klub ajtaján kopogtat most?
– Akadnak magyar és külföldi érdeklődők, de még nem döntöttem el, hova igazolok.
– Konkrétumokat, ha lehet.
– Sajnos, nem lehet. Legfeljebb anynyi publikus, hogy szívem szerint itthon maradnék, az eszem viszont azt diktálja, tegyem próbára magam valahol Európában. Úgy vélem, a fejlődésem akkor lenne biztosítva, ha légiósként folytatnám.
– Mert idehaza nem tudna továbblépni?
– Azt nem mondtam! Lehet, biztos lehet fejlődni, ám kint mégiscsak jobb körülmények várnának rám.
– Vagyis a Ferencváros, az MTK, illetve a Győr vezetői hiába akarják meggyőzni…
– Tény, mindhárom egyesület megkeresett, de egyik ajánlatra sem bólintottam rá. Hozzáteszem, egyiket sem utasítottam el. Mindegyik benne van még a pakliban.
– Csakúgy, mint a Cottbus.
– Hívnak a németek is, azonban, bár nem egy helyen megjelent, velük sem egyeztem meg. Egyébként nem csupán Cottbusba csábítanak, akadnak más lehetőségeim is. Láthatja, kellemes gondjaim vannak: a bőség zavarával küszködöm, s nem azon filozofálgatok, hogy lesz-e csapatom. Persze mihamarabb döntenem kellene, szerintem a jövő hét közepéig eldől, hol futballozom az ősszel. Habár azt a jövő hetet ne vegye biztosra, ugyanis korábban már kijelöltem magamnak egy határidőt, ami rég lejárt.
– Tehát ön dönt, másnak nincs is beleszólása?
– De, van valaki, akinek kikérem a véleményét. Détári Lajos, ő ugye korábban volt az edzőm a Honvédnál, sokat segít nekem. Tapasztalt e téren, elvégre több mint tíz esztendőn át játszott külföldön. Mondhatom, menedzsereket megszégyenítően remek tanácsokkal lát el.
– Azt nem javasolta, hogy szerződjön a szombathelyi csapatához?
– Speciel erről még nem beszéltünk, majd legközelebb szóba hozom… A viccet félretéve: ha végül úgy alakul, hogy itthon folytatom, akkor minden bizonynyal Pesten maradok.

Már az angolok is figyelik

– Esetleg Kispesten?
– Nehezeket kérdez. Mindenekelőtt tudnom kellene, mi lesz a Honvéddal, az élvonalban vagy a másodosztályban szerepel-e majd. Mert bár imádom a Kispestet, és ha valaki, hát akkor én ezer szállal kötődöm hozzá, az NB I B-ben nem szívesen fociznék.
– És Londonban?
– Hogy hol?
– Londonban.
– Ja, az Arsenalra céloz. Nem volt az olyan komoly. Sajnos… Én csak azt hallottam, hogy a Videoton elleni mecscsünkön felültek a lelátóra a klub megfigyelői, és Vadócz Krisztián neve mellett az enyémet is megjegyezték. Meglehet azért, mert én rúgtam a győztes gólt. Kár, hogy ennél tovább nem jutottunk, sem előtte, sem utána nem beszéltem az angolokkal.
– Gyanítom, megremegett a lába, amikor belegondolt, hogy az Henry, Torghelle csatárduó rohamozhatná a riválisok kapuját.
– Mondom, nem volt ez komoly. Különben nem remegett a lábam, egyszerűen csak jólesett, hogy kapcsolatba hoztak az Arsenallal.
– Térjünk vissza a való világba: miként élte meg, hogy kiesett a Honvéd?
– Majd’ egy hónap telt el a bajnokság vége óta, de még most sem tudom felfogni, hogy kész, vége, ennyi volt az élvonalbeli szereplésünk. Szerintem ezzel válaszoltam is a kérdésére. De sorolhatok még jelzőket, amelyek eszembe jutnak a búcsú kapcsán, úgymint szörnyű, borzalmas, tragikus, szívszorító. Nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Emlékszem, az utolsó előtti fordulóban, amikor eldőlt a sorsunk, úgy léptünk pályára Zalaegerszegen, hogy nyerünk, és akkor nem lesz baj. Hát nem nyertünk… Higgye el, nagyon sajnálom. Elnézést kérek azoktól, akik szeretik a Kispestet. Sokan vannak, tudom.
– Ön közel van a tűzhöz: nem tart attól, hogy a kiesés a vég kezdete egyben?
– Ettől nem félek. Sőt, én még reménykedem benne, hogy a Honvéd hamar visszajut az első osztályba. Mondjuk, még ezen a nyáron. Tudomásom szerint ehhez annyi szükséges, hogy a Balaton FC nevezését ne fogadja el a liga.

Fizetések a középpontban

– Ezután ne az Ezüstparton nyaraljon…
– Ugyan, nem akarom a siófokiakat bántani, de értse meg mindenki, nekem a Kispestnél nincs fontosabb!
– Holott történtek cifra dolgok a klubjában tavasszal. Vegyük például a fizetési lista közzétételét…
– No, látja, az nem hiányzott nekünk. Egy hétig másról sem szóltak a híradások, mint hogy Mracskó Mihály ennyit keres, Bárányos Zsolt annyit, Torghelle amannyit. Kaptunk érte szépen, mindenütt ezzel cukkoltak minket. Kár volt ezért, mert akarva-akaratlanul erre is összpontosítottunk, nemcsak a következő ellenfélre, hanem az újabb támadásokra is fel kellett készülnünk.
– A csapaton belül nem okozott feszültséget, hogy valaki százötvenötezret, más meg hatszázhetvenkétezer forintot vihetett haza havonta?
– Amikor napvilágot láttak az adatok, az volt az első dolgunk, hogy leültünk az öltözőben, és tisztáztunk mindent. Azt nem mondhatom, hogy abban a pillanatban lezártuk a kérdést, mert az imént említett okok miatt nem tudtuk lezárni.
– Menjünk tovább: bundáztak?
– Dehogy bundáztunk! Belerángattak minket ebbe az ügybe. Szegény MC…
– …bocsánat, kicsoda?
– Hamar Pisti, ő az MC. Szóval, szegény MC-t csúnyán meghurcolták, nem ezt érdemelte. Mi ugyan kitartottunk mellette, de akik kitalálták ezt az egészet, erősebbek voltak nálunk.
– A liga által közzétett jegyzőkönyvből kiderül, az egyik bevásárlóközpontban éppen ön futott össze a fehérvári Pomper Tiborral. Ehhez mit szól?
– Ez már tényleg röhejes. Egyébként szívesen elmesélem, mi történt. Egy csapattársammal a Westend éttermében ültünk, amikor az arra járó Pomper észrevett minket, odajött hozzánk, váltottunk néhány szót, majd továbbsétált. A jólértesültek ebből mindjárt összerakták, hogy a bundáról dumáltunk. A mai napig nem értem, miért kellett a nevemet besározni.
– Lenne ám itt még egy kellemetlen téma…
– Fogadjunk, hogy a kiállítások jönnek.
– Nyert. Hányszor is szembesült a piros lappal?
– A bajnokságban egyszer, az utánpótlás-válogatottban kétszer, összesen háromszor. Tudja, az a baj, hogy a nemzeti együttesben egymást követték a kiállítások, előbb a spanyolok elleni mérkőzésen zavartak be az öltözőbe, majd, amikor letöltöttem az eltiltásomat, az Izland elleni meccsen megint nagyot hibáztam. Felesleges szépíteni, butaságokat csináltam.
– Miért is?
– Agresszív vagyok, ez tény. Kemény vagyok, ez is igaz. Egyszerűen ilyen a mentalitásom. Ezzel kapcsolatban két megjegyzésem lenne: egyrészt szerintem nem baj, hogy ilyen a játékstílusom, másrészt az egészséges agresszivitást ne keverjük össze az alattomossággal, mert az távol áll tőlem. És még valami: ha nem egymás után, hanem, teszem azt, januárban és szeptemberben lett volna az a két kiállítás, akkor senki sem kapja fel a fejét. De mielőtt felrónák nekem, hogy mentségeket keresek, hozzáteszem, igyekszem tanulni a hibáimból, mindent megteszek azért, hogy Torghelle Sándorról ne a piros lapok, hanem a gólok jussanak az ember eszébe. A jelek szerint fejlődőképes vagyok ezen a téren: az utánpótlás-együttes utóbbi két fellépésén két találatot szereztem, és a pályát csak azért kellett idő előtt elhagynom, mert Róth Antal lecserélt…

Felkészült a visszatérésre

– Hálásabb kérdés: továbbjutnak a csoportjukból?
– Semmi sem szól ellene. A gárda tökéletes, a szakmai stáb szintúgy, a hangulat pedig kiváló. Mindenki tudja, mi a feladata, s erőnket jelzi, hogy jelen állás szerint megbirkózunk Szabics Imre hiányával is. Nincs mese, a hátralevő két összecsapásunkat megnyerjük, ezzel továbbjutunk, aztán sikerrel vesszük a következő kört, és máris az U21-es Európa-bajnokság résztvevőinek vallhatjuk magunkat.
– Ellenben Kispest-játékosnak csak hétfőig mondhatja magát.
– Tényleg, még egy napig vagyok a Honvéd futballistája, hiszen hétfőn lejár a szerződésem. Hű, de furcsa ez egy évtized után…! E helyütt ünnepélyesen kijelentem, ha most búcsúzom is, leszek én még a klub labdarúgója. A tizennégyes, Kispest-címeres mezemet pedig viszem magammal, bárhová is megyek.
– Akkor lehetőleg ne a Fradit válassza.
– Az otthoni komódban őrizném, nem az öltözőszekrényben…