Romok a mocsárban

Nekrológot bizony, mert itt, ebben az országban május 30-án végképp meghalt valami, ami szervezeteiben talán így vagy úgy még működik, de ez már csak a látszat. A lényeg, maga az élet régóta csak pislákolt benne.
Véget ért egy bajnokság, ráadásul sajnos, túlságosan is hozzá illő módon. Ha visszagondolunk rá, csődök, feljelentések, szerződésszegések, hazugságok, gazemberségek, tippmixbotrány, bundaügy, nézőtéri erőszak jutnak az eszünkbe, ami péntek este az Üllői úton és Siófokon történt, mindennek csupán a betetőzése.
Hol vannak a szép gólok? A cselek, a trükkök, a nagy lövések, a szikrázó küzdelmek?
Hol van itt a futball?
Sehol. Eltűnt. Meghalt. Ellopták tőlünk.
Ha a nekrológot túlzásnak is tartja valaki, abban nem lehet vita, hogy ez a bajnoki év, és ez a nap, ez a május 30-a igen durva figyelmeztetés volt: ez így nem mehet tovább. Egész pontosan: semmi sem mehet így tovább. Az MTK megnyerte a bajnokságot, de most alighanem a csapat játékosai, szakemberei és szurkolói sem tudnak felhőtlenül örülni. Nem, hiszen bármelyik együttes is állhatna fel a képzeletbeli dobogóra, onnan, a csúcsról csak egy végtelen, bűzös mocsárból ki-kikandikáló romokra tekinthetne le, ami viszont igen borzalmas látvány. Nehogy bárki is azt higgye, hogy a mi futballunkban kizárólag a játék színvonala eladhatatlan, furcsa módon talán még azon lehetne a leginkább segíteni! Nagyobb baj, hogy abban, amit mi magyar futball gyűjtőnéven emlegetünk, abban nincs semmi, ami piacképes lehetne. Játékosaink nem kelendőek, csapataink ismeretlenek Európában, stadionjaink állapotán még az állandóan lekezelt Balkánon is fanyalognának, a vezetők nap mint nap bizonyítják alkalmatlanságukat, ügyeink tragikomédiába hajlanak, a lelátón köztörvényes bűnözők vették át a hatalmat, és az egészet körüllengi valami, amire talán még a kultúrálatlanság szó is kevés.
Újra kérdezzük: hol itt a futball, hol itt a játék? És van, vagy inkább lehet bárki is az országban, aki azt állítja, hogy nincs itt a pillanat a cselekvésre, a szigorra, a számonkérésre?
Rettenetes, hogy most nem az aranyérmes dicsőségétől hangos a média és a közvélemény, hanem attól a gyalázattól, amely a Ferencváros pályáján zajlott, és amelynek az árnyékában egy siófoki szurkoló agyba-főbe verése apró epizódnak számít csupán. Ennek a bajnokságnak, napjaink magyar futballjának szimbolikus eseménye, ami az Üllői úti meccs lefújása után történt. Egy zöld mezbe öltözött élőlény – nem kívánjuk a vadállatokat megsérteni egy rájuk nézve kínos összehasonlítással – egy nyúl bátorságával hátulról vesén rúgta az ellenfél vezetőedzőjét, miközben egy erőteljes mozdulattal a földre taszította, majd gyáván beszaladt a tömegbe, ott úgysem találja meg senki. A mimikri amúgy is tökéletes volt, a fékeveszetten tomboló tömeg ugyanolyan lényekből állt, mint ez volt.
Megtette, mert megtehette, és ha nem teszünk ellene, legközelebb is megteszi majd.
Megteheti, mert úgy hiszi – és nem alaptalanul –, hogy neki mindent szabad. Kilenc éve ezt üzente neki a politika is, azon az emlékezetes kispesti kupadöntőn, amelyik meccs után a pályára betóduló nézőket megfékezni szándékozó rendőröket a szurkolók és a ferencvárosi játékosok ütötték, rúgdosták, és a belügyminiszter tőlük kért bocsánatot… Négy évvel később ez a csőcselék közlekedési táblákkal, és egyáltalán, ami keze ügyébe akadt, azzal dobálta, támadta a rendőröket, akik visszacsaptak; és mi történt? A frissen felállt kormánykoalíció második embere nem a tébolyult garázdákat, hanem a rendőrséget ítélte el hangzatos nyilatkozatában.
Üzenet ez, ráadásul egyértelmű, amelyért muszáj vállalni a felelősséget!
Mint ahogyan üzenet az a tehetetlenség is, amellyel ugyanez a politika és maga a futball minden szintű vezetése kezeli ezeket a kérdéseket. A legdemagógabb érv sajátos módon éppen a demokrácia, az emberi jogok emlegetése, ugyanis ez éppen a tenniakarás alól húzza ki a talajt, mert nem tisztázza, kinek a jogairól, kinek a demokráciájáról van szó, a primitív bűnözőkéről vagy a labdarúgást szerető normális emberek jogairól. Bibó Istvánt citálva: a kisebbség vagy a többség demokráciájáról? A többség túlnyomó része már beletörődött a helyzetbe, és hátat fordított a stadionoknak. Csakhogy – és nem csupán a futball érdekében! – ebbe nem szabad beletörődni, nem ez a megoldás. Ezt fegyverletételnek hívják, és a mai helyzetben ki kell mondanunk, hogy mindenki, aki tehetne a helyzet megváltozásáért, jelenleg letette a fegyvert! Ez mindannyiunk csődje, mert az a társadalom, amely az élet bármely területén eltűri a kisebbség erőszakját, az morálisan és összetartó erejét tekintve is gyenge, már-már életképtelen, és ott a demokrácia éppen ezért csak retorikai szinten működhet. Ahol ez a jelenség általánossá válhat, ahol a gyalázat uralkodásra képes, ott nem beszélhetünk nevelésről, erkölcsről, jogról, és még sok mindenről, amellyel pedig egy, az Európai Unióba tartó ország igazán büszkélkedhetne. Magyarán: egészséges közösség esetén a többség érdekében, rosszabb esetben a többség nyomására a politikának is drákói eszközökkel kellene élnie azok ellen, akik a közösséget terrorizálják, nem pedig ilyen-olyan számításokból vagy nemtörődömségből utóbbiak kegyeit keresve elárulni mindazt, amit ebben a kultúrkörben értéknek nevezünk. Kézenfekvő példa Anglia, amely megjárta a maga hasonló poklát, és kérlelhetetlen szigorral tett szinte tökéletes rendet, pedig ha jól belegondolunk, ott valamivel régebbi múltra tekinthet vissza és hagyományokban gazdagabb a demokrácia…
És nem szabad puhábban fogalmaznunk akkor sem, amikor visszatérünk a futball szűkebb területére. Bizony, el kell számolnia a lelkiismeretével az MLSZ, a liga és sok klub vezetőinek is, hiszen legalább évtizedes a harc a futballhuliganizmus ellen, és ez a csata a jelek szerint nagyon is vesztésre áll, mert nem történt ellene semmi érdemleges. Tökéletesen látható, hogy a csendben maradás, az alkuk, a megalkuvások sorozata nem járható út, és ami eddig mégis történt, az a tüneti kezeléshez sem volt elegendő. Segített elriasztani a sportág közeléből talán tízezreket is, a kezdeti ellenérzést az ennél sokkal veszélyesebb közönnyé átlényegíteni – ez az öszszes eredménye a gyenge kéznek és a tehetetlenségnek. Tudjuk, az MLSZ, a liga vagy bármelyik klub nem hatóság, nem hozhat törvényeket sem, azt viszont megteheti, hogy a veszélyt felismerve Cato szenátor módjára monomániásan szajkózza a magáét, lobbizik, nyakára jár az illetékeseknek, a maga hatáskörében rendszabályokat alkot, azokat betartatja, függetlenül attól, hogy a legnépszerűbb együttesről vagy egy megyei kiscsapatról van szó. A legkevesebb az lenne, hogy legalább megpróbálnák, ám ehelyett mindenki, aki összefogva megoldást találhatna, mutogat a másikra, a saját korlátait emlegeti, botrányról botrányra elhatárolódik, felháborodik, ígérget – és süllyed az egész egyre mélyebben le, abba a bűzös, romokkal szabdalt mocsárba.
Itt az idő, az utolsó pillanat. Talán még a futball is megmenthető.
Csakhogy ahhoz az egész társadalomnak, mindannyiunknak el kell döntenünk, akarunk-e olyan országban élni, ahol egy sportesemény miatt megbénulhat egy kétmilliós világváros, ahol ilyenkor épeszű ember a lábát nem teszi ki az utcára, ahol törvénytisztelő emberek félelemben élnek és kiszolgáltatottnak érezhetik magukat az erőszakkal, a primitív hordákkal szemben; és ha nem a válasz erre a kérdésre, akkor ennek megfelelően kell cselekednünk, s ki is kell követelnünk a cselekvést.
Utána beszélhetünk arról, hogy akarunk-e futballt is, s később szó eshet szakmáról, erőnlétről, technikáról és más egyebekről is.
Ám ha mindezt május 30-a után is ugyanúgy akarjuk, mint előtte, nos, akkor nem kellene, hanem muszáj lesz nekrológot írni.