A nagy pezsgés pezsgő nélkül

Mielőtt bárki félreértené: a duplázó támadó nem a saját szerelését féltette, hanem jó barátjáét, az ezúttal a vesztes oldalon felvonuló Éger Lászlóét.
– Lacival már korábban megbeszéltük, hogy dresszt váltunk, csakhogy tavaly, amikor a Fradival a Dunaferrt fogadtuk, nem jött össze a cserebere – mondotta a finálé másnapján a cimborájához hasonlóan egykoron a dunaújvárosi gárdát erősítő futballista. – Most szerencsére sikerrel jártunk, így a lefújást követően néhány percig a Loki hetvenhármas számú mezében örültem. Aztán, biztos, ami biztos alapon inkább megkértem a többieket, tegyék el, nehogy elveszítsem, elvégre egy baráttól kapott ereklyére illik vigyázni, nemde?
– Éger László most erre rávághatná, akinek ilyen barátai vannak, annak nincs szüksége ellenségekre… Hát szabad egy kedves ismerőst úgy becsapni, mint tette azt ön az első gólja előtt?
– No, akkor két dolgot szögezzünk le. Egy: a gyepen nincs barátság. Kettő: bárkit ki lehet cselezni, így Lacit is. Egyébként ha "bebiztosítottak” volna az ominózus szituációnál, meglehet, kapura sem tudok lőni. Ja, és még valami, felejtsük el azokat a vélekedéseket, miszerint én nyertem meg a döntőt, vagy Éger vesztette el, mivel a labdarúgás csapatjáték, kizárólag többes számban beszélhetünk. Tehát, mi nyertünk és ők veszítettek.
– Merre ünnepelte, bocsánat, ünnepelték a diadalt?
– A Fradi-pálya öltözőjében.
– Képzelem, hogy nézhetett ki a helyiség csütörtök reggel…
– A legnagyobb rendet hagytuk magunk után, tudniillik annyi volt az egész, hogy a Puskás-stadionból visszabuszoztunk az Üllői útra, ahol felvételről visszanéztük a mérkőzést.
– Tetszett?
– Az volt a baj, hogy tudtam a végeredményt… Komolyra fordítva, szerintem egész jó kis meccset produkáltunk, és megérdemelten győztünk.
– Kíváncsi lennék, mit szóltak a negyvennegyedik percben történtekhez?
– Az öltözőben már jót derültünk rajta, a helyszínen viszont hidegzuhanyként ért minket a debreceniek gólja. Amúgy vicces, hogy debreceni gólról beszélünk, amikor az első félidőben az ellenfelünk el sem találta a kapunkat… Szóval, nagyon rosszkor jött Szűcs Lajos balszerencsés öngólja, de, teszem hozzá rögtön, lehet, hogy jókor.
– Ha ezt megmagyarázná…
– Egyszerű: nem volt időnk arra, hogy összeomoljunk. Két perccel később lefújták a félidőt, és a szünetben már nem azzal voltunk elfoglalva, hogy a balszerencsés gól miatt sopánkodjunk, sokkal inkább arról folyt az eszmecsere, miként tudnánk megfordítani az eredményt. Amikor kivonultunk a folytatásra, éreztük, hogy nyerhetünk.

– A kupaátadás előtt Szűcs Lajos az ön fülébe súgott valamit. Mit?
– Ha jól emlékszem, megköszönte a gólokat. A történet egyébként úgy teljes, hogy a félidőben odajött hozzám, és megkért, segítsem ki. "Lajoskám, ez nem csak rajtam múlik, de ígérem, igyekszem majd” – feleltem neki. Örülök, hogy betartottam a szavam.
– Csapattársa mivel lepte meg cserébe a csütörtöki edzés előtt?
– Hozott ő már annyi pontot nekünk, hogy ezúttal nyugodtan érkezhetett üres kézzel. És ehelyütt kérnék valamit: ne bántsák Lajost, mert ugyan hibázott, ám ez benne van a pakliban, nemegyszer a mi lábunkon is átpattan a labda.
– Állítólag csak érmet kapott a lefújás után, pezsgő már nem jutott…
– Hát igen, mire beértem az öltözőbe, a srácok megitták az összeset.
– A népszerűség átka, mondhatnánk.
– Azt nem nevezném átoknak, hogy félórán át egy szál alsónadrágban aláírásokat kellett osztogatnom… Csodálatos, egyben felejthetetlen élményt jelentett a szurkolók ünneplése, ilyenben még nem volt részem. Ugyanakkor még lehet… Ha minden jól megy, egy-két héten belül nagy fiesztát csaphatunk.
– Nocsak, mire gondol?
– Hát, nem a bajnoki ezüstre…
– Bár ez végszónak is megtenné, térjünk vissza a kupafináléhoz, amely, ugyebár, az első volt az ön életében.
– És egészen jól sikerült, nem? Ellenben hadd mondjak még valamit: nem értem, miért kellett fél hatkor, hőségben pályára lépnünk, ha este nyolckor vagy kilenckor kezdtünk volna, biztos, hogy többen váltanak jegyet, miként az is valószínűsíthető, hogy jobb meccset játszunk. Olvastam, az Újpest elleni bajnokit délután háromnegyed háromra írták ki, hát csak gratulálni tudok azoknak, akik így határoztak. Most fogadom, többen választják majd a strandot, mint a Megyeri utat. Ôszintén mondom, néha az az érzésem, egyesek azt akarják, hogy ne legyenek sokan a mérkőzéseken…
– A keddi találataihoz hasonló mutatványok azért visszacsaloghatnák a nézőket a lelátóra. Apropó, ön melyiket tapsolná meg inkább?
– Az első talán látványosabb volt, azonban nekem réges régen megtanították, hogy gól és gól között nincs különbség, a lényeg az, hogy a labda áthaladjon a gólvonalon, vagy, ha nem is halad át, a bíró adja meg…
– Kosarasnyelven szólva tripla duplát ért el az idei sorozatban: először a Pápának vágott kettőt, majd a BKV-nak, most pedig a Lokinak.
– Épp az imént néztem, hogy a kupában tíz gólt rúgtunk, és abból hét az én nevemhez fűződik…
– És tudja mivel replikáznak erre a kritikusok: ideje lenne, ha nemcsak itthon, hanem a nemzetközi porondon is bizonyítana.
– Akkor ezt most bontsuk ketté. Egyfelől klubszinten szerintem nem kell szégyenkeznem, a Dunaferr, illetve a Ferencváros színeiben tizennégy nemzetközi találkozón tizenegy gólt értem el. Másfelől, és ez tagadhatatlan, a válogatottban nem úgy megy, ahogy azt szeretném. Sajnos, ennek több oka is van.
– Felőlem sorolhatja azokat.
– Nem szeretném, tényleg nem.
– Teszem azt, egy találat a lettek elleni Eb-selejtezőn, lendítene az ügyén.
– Ha kapok meghívót, elhiheti, azon leszek, hogy gólt szerezzek.
– Akkor már csak annyit áruljon el:
ön is a rongálók között volt? Az ünnepi asztalt azért nem kellett volna összetörniük…
– Hohó, én ártatlan vagyok! Nem is tudom, ki találta ki, ám a kupaátadást a fél csapat már az asztalon élte meg. Egy darabig én is ott ugráltam, mígnem éreztem, hogy labilis a szerkezet, ezért gyorsan leszálltam. Aztán volt a reccsenés, úgyhogy az okozott károkért nem vállalok felelősséget…