Az angyalok városa

Tudod, Simi, én nem hiszem, hogy te most ott ücsörögsz egy formás bárányfelhőn, aztán láblógatva dumcsizol valamelyik szabadnapos angyallal. Ahhoz te túlságosan nyughatatlan vagy (illetve voltál, de látod, eltelt egy év, és képtelen vagyok múlt időben írni rólad…), nem a te világod az egy helyben ücsörgés, meg aztán miről is beszélgetne az ördögfióka egy angyallal? Hacsak arról nem, amiről Nicolas Cage az Angyalok városa című filmben, amelyben angyalként szállt le a Földre, s megtanult szeretni, ízlelni, csókolózni, élni. Tudod, Simi, fura helyzeteket produkál az élet, s olykor úgy tűnik, hogy az Isten nem figyel, vagy egyszerűen nem akarja észrevenni azt a sok szörnyűséget, az újra és újra kirobbanó háborúkat, az egyre titokzatosabb vírusokat, na meg az itt-ott lesújtó baseballütőket, viperákat. Azt mondom én neked, Simi, ha mégiscsak fent vagy valahol a felhők között, és véletlenül összefutsz az Úrral, hát mondd meg neki a magadét. S mondd meg azt is, hogy neked rengeteg feladatod lett volna a Földön. Azt meg ne hidd el, még a jó istennek sem, hogy ennek így kellett történnie. Hogy téged egy szerelmetes tavaszi éjszakán "csoportosanerősfiúk” kergetnek majd végig valamelyik budai utcán, éppen úgy, mintha csak fogócskáznátok, aztán amikor te azt mondod, rémülten, megroggyanva, hogy nem ér a nevem, akkor kirúgják a szemedet és az aszfaltba verik a fejedet. Nem, nem, Simikém, ezt még a legszebb baritonon megszólaló pap sem tudná elhitetni velünk, hogy mindez az Úr akarata szerint történt. Látod, elvágtatott ez az egy év és mindig azt kérdezi mindenki, hogy te miért nem edzést vezetsz, miért nem szerelmeskedsz, miért nem whiskyt iszol, és az életet eszed – nagykanállal? Ahogy ez erős, egészséges fiatalemberhez illik. Tudom, tudom én, hogy nem akartál te más lenni, csak Simi, az ördögfióka, Simi, az örökös fradista, a fanatikus edző, az irigyelt világfi, a gyerekeiről gondoskodó szabad férfi, és az apját mindennél jobban szerető gyerek. Ez vagy te, még ha az Úr másként is döntött a sorsodról.Hanem abban biztos vagyok, hogy a mennyország, a te mennyországod, ha létezik, messze lehet innen. Különben már egyszer biztosan odaültél volna arra a padra, ott a sírodnál. Az apád állította oda, az apád, akinek a szíve szakad bele a bánatba, s aki nap mint nap hosszú órákat tölt a temetőben, csendben vagy éppen hozzád beszélve. Kemény ember, irtózatosan kemény, de én tudom, hogy akkorát rúgott bele az élet, amelyet soha sem fog kiheverni. Újra és újra virágokat ültet a sírodra, petúniát, árvácskát, krizantémot, ilyesmit, hogy csak azért is élet teremjen a halál fölött. Tudod, Simi, féltem az apádat és a barátodat, Kutasi Róbertet, mert ők aztán nem nyugszanak bele abba, hogy az a gonosztett, a te meggyilkolásod büntetlenül maradjon. Rendszeresen számon kérik a sorstól, no meg az igazságszolgáltatástól, miért húzódik az ügy, miért vannak szabadlábon az elkövetők, miért nincs vádirat, miért nincs ítélet, és miért nincs a bűn után bűnhődés. Féltem őket, mert sok mindent hallani, legutóbb például azt, hogy az egyik koronatanú visszavonja majd a vallomását. Hol élünk mi egyáltalán? Az biztos, hogy Budapest már rég nem az angyalok városa. Vigye el az ördög a gyilkosaidat.