Nyugdíjas őrgróf ezüstcipőben

És aztán a szalag, az esztergagép, a kohó mellett ha volt szusszanásnyi idő, rögvest a futballra terelődött a szó, hogy a Flóri miért teszi csípőre a kezét, a Benét miért szidja állandóan a Fradi-tábor, és hogy a Kálmán, a jóképű Mészöly most éppen melyik primadonna fejét csavarta el. Aztán persze jött a zrika. Hogy miért kapott ki a Ferencváros, s miért futballozott újra ellenállhatatlanul az Újpest.
Úgy bizony, a Dózsa, amelyik gárda tán egyetlen magyar csapatként BEK-et nyerhetett volna.
Mert eljutott a hajdani legrangosabb kupa (a mai BL) elődöntőjébe a Vasas, sőt a Győri ETO is, a hatvanhetes Ferencváros pedig minden bizonnyal Európa egyik legjobb csapata volt. Ám a lilák a hét BEK-indulásból legalább egyszer a döntőig masírozhattak volna, olyan erős játékoskeretük volt – a legendás ötös fogattal: "fazekasgöröcsbenedunaikettőzámbó”.
No, most azt képzeljük el, hogy az ötök közül a fess, a leginkább elegáns őrgrófra emlékeztető Dunai Antal éppen ma hatvanesztendős, emigyen hatvan szál gyertyát fúj majd el péntek este. Nagy buli lesz, még annál is nagyobb. Énekel majd Payer Öcsi, Balázs Fecó, Fenyő Miki, és mind-mind az ő tiszteletére ragadnak mikrofont, hogy egy percre csönd legyen, majd legalább százötven torokból harsanjon fel a "Boldog szülinapot”. S ott ül majd meghatottan az a Dunai Antal, aki egészen messziről indult. Baján született, s tízévesen a jónevű Bajai Bácska Posztó nevű csapatban rugdosta a gólokat. Persze hogy felfedezték: meg sem állt Pécsig, majd a helyi Dózsából 1965-ben igazolt Újpestre.
Nincs olyan középkorú vagy idősebb lila-fehér szurkoló, akinek ne lenne kedvenc sztorija s kedvenc gólja Dunai Antallal kapcsolatban. A választék egészen bőséges, hiszen a nyurga csatár háromszor lett gólkirály, mi több, 1967-ben harminchat találattal ezüstcipős. Mi, magyarok jól állunk az ezüstcipős elismerést illetően, és ha valaki azon gondolkodik, miért nem lett mondjuk Bene Ferenc, Farkas János, Nyilasi Tibor vagy éppen Törőcsik András aranycipős, hát érdemes lenne visszapörgetni a román vagy a bolgár bajnokság küzdelmeit, hogy az aktuális rivális miképpen is előzte meg a mi fiunkat.

No de Dunai Antal így is káprázatos pályát futott be. Az élet bőkezű volt vele, megajándékozta sok mindennel, s most, hatvanévesen is kondizik, fut, teniszezik, s élvezi a hétköznapokat:
"Nem féltem a hatvanadik születésnapomtól, inkább készültem rá – mondta az ünnepelt. – Úgy gondoltam, ez olyan állomás az ember életében, amit emlékezetessé kell tenni. Éppen ezért jó kis partit szerveztem, ahová meghívtam mindenkit, aki csak számított az életemben. Ott lesznek az egykori csapattársaim, eljön Belgiumból Fazekas Laci, de felköszönt majd Novák Dezső, Albert Flórián, Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Puskás Lajos, Palotai Károly, Keglovich László, hogy tényleg csak néhány nevet említsek. Nem akarok én itt valamiféle protokolláris ünnepséget szervezni, egyszerűen csak jól akarom érezni magam a barátaim körében. Mondogatom, mondogatom magamban, hogy Antikám, bizony hatvan lettél, de valahogy nem érzem a súlyát az egésznek, és ez a jó.”
Némi túlzással: ha Dunai Antal ma kifutna a Megyeri úti stadion gyepére, és a lábával megszelídítené a labdát, akkor csuda dolgokat láthatna a közönség. Azt, hogy egy sztár, mi mindent tud akár hatvanévesen is a játékból, amit futballnak hívnak.
"A Héliában hetente háromszor alaposan megdolgozom a testem, gyúrok, futok, tornászom, ráadásul hetente kétszer teniszezem. A kondim kitűnő, és egy szavam sem lehet az életemre, illetve… Azért kicsit bánt, hogy egyik napról a másikra nyugdíjas lettem, korábban dolgozhattam a sportminisztériumban, ám egyszer csak elköszöntek tőlem. Remélem, nem valamiféle politikai lépés volt ez, hiszen én sohasem politizáltam. Pedig ott voltam négy olimpián, ebben csúcstartó vagyok. Éltem és dolgoztam hosszú éveken át Spanyolországban, edzőként is letettem valamit az asztalra, úgyhogy nem is értem, miért nincs most szükség a tapasztalatomra. Sebaj, ettől még jól esik majd a pezsgő…”
Az első válogatottság.
Micsoda kezdés volt az. 1969. május 25-én a zsúfolásig telt Népstadionban a következő csapat futott ki világbajnoki selejtezőn a csehszlovákok ellen: Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Páncsics – Noskó, Szűcs – Szőke, Albert, Bene, Dunai II, Zámbó. A magyar válogatott egyesztendei szünet után lépett pályára ismét a Népstadionban, a tét pedig Mexikó volt. Zúgott a "Hajrá, magyarok!” és a rengeteg vendégszurkoló szájából a "Dotoho”. Aztán a 11. percben az újonc Dunai II bevette Vencel hálóját, a hajrában pedig Albert is betalált, így örülhetett a nép. Dunai Antal attól kezdve rendszerint helyet követelt magának a nemzeti csapatban, részese lehetett néhány fájó vereségnek s emlékezetes pillanatnak, hogy mást ne mondjak, az imént említett csehek elleni találkozó visszavágójának, amely Prágában 3–3 lett.
Az volt élete egyik legjobb játéka.
Azt mondja, 1971-ben hároméves szerződést kínált neki a Barcelona.
Higgyék el, megérdemelte volna, többek között azért, mert abban az esztendőben remekelt, hogy csak egy eseményt említsünk: mesterhármast rúgott a Videotonnak. A Megyeri úton nyolcezren nézték, ahogy a klasszis csapat kifut a pályára: Szentmihályi – Noskó, Maurer, Horváth, Juhász – Dunai III, Zámbó, Fazekas, Bene, Dunai II, Tóth András. Szédítő tempót diktáltak a lilák, s nem csak a fehérváriak ellen, a Győr például 8–1-re kapott ki, de az Egri Dózsa ötöt, az MTK pedig hatot gyűjtött be a bajnokcsapattól. Nem volt megállás, a lila-fehér álombrigád hét éven át ült a magyar futball trónján, közben VVK-döntőt játszott a Newcastle Uniteddel (0–3 Angliában, 2–3 a Megyeri úton, de már 2–0-ra vezettek a lilák…), elvesztett BEK-elődöntő a Bayern Münchennel szemben, és sok-sok ezer boldog újpesti a lelátón.
Arra az időszakra csak irigykedhettek a fradisták, no meg a többi rivális szurkolói.
Dunai Antal hétről hétre, évről évre főszerepet játszott a megannyi sikerben, az emberek pedig nem tudták eldönteni, kit szeretnek jobban, a vékonydongájú Kapát (ez volt Fazekas László beceneve) a jobb szélen, a virtuóz Göröcs Titit, a ritkuló hajú, ám ellenállhatatlan Bene Ferencet középen, a gólmester Dunai Antalt elől, vagy a kiismerhetetlenül cselező Zámbó Sándort a bal szélen. Ilyen csatársora magyar csapatnak belátható időn belül nem lesz.
"Büszke voltam rá, hogy annak a legendás csatársornak a tagja lehettem – folytatta Dunai Antal. – Én ma leginkább az alázatot hiányolom a futballistákból, a játék megszállott szeretetét, ami ránk oly jellemző volt. Ha kellett, mindennap túlóráztunk, a tréning után kint maradtunk a pályán legalább egy órát, csak a magunk örömére. Ma lát ilyet valahol? És ennek a lelkesedésnek megvolt az eredménye, Európában mindenki ellen eséllyel léptünk pályára, és azt mondom, ha sikerül leigazolnunk Páncsics Miklóst és Szűcs Lajost, ahogy akkoriban szó volt erről, hát legalább kétszer nyerünk BEK-ket, és még legalább két alkalommal bejutunk a fináléba. Nem csupán ez bánt, hanem az, hogy nem engedtek külföldre, pedig Kubala László egyszer elém tett egy három évre szóló szerződést Barcelonában, de nem mehettem, mint ahogyan nem engedték a Fradi, a Vasas, vagy a Honvéd legjobbjait sem, holott a magyar futball sokat kamatoztathatott volna ebből. Ma már nem járok meccsre. Úgy érzem, Újpesten nem örülnek nekünk igazán, sem Bene Ferinek, sem Göröcs Titinek, sem nekem. Pedig azon a pályán azért nekünk voltak jó meccseink…”

Néhány kedves emlék ajándékba a barátoktól

Bene Ferenc: "A mi kapcsolatunk Antival ősrégi, hiszen nem Újpesten, de még csak nem is valamelyik válogatottban ismerkedtünk meg. Ô Baján játszott, én pedig Kaposvárott, így az NB III-ban vívtunk nagy csatákat egymással. Már akkor láttam, hogy klasszis csatár válik belőle, és nagy örömömre mindezt mellettem, Újpesten érte el. Annyira imádott gólt szerezni, hogy egyszer, amikor már biztos volt, hogy ő az első a rangsorban, csaknem elsírta magát a szünetben, amiért nem talált be az Eger kapujába… Hozzáteszem, hogy a félidőben már hat–nullára vezettünk, Anti meg csak panaszkodott, ő még egy gólt sem lőtt. Hát ilyen volt, mindig a győzelemre tört, de sohasem viselkedett önző módon a pályán. Remek embernek és remek futballistának tartom őt.”

Göröcs János: "Mi nemcsak a pályán voltunk jóban, hanem a magánéletben is, a gyerekeink egy óvodába jártak, és mi sokszor találkoztunk. Emlékszem egy Ferencváros elleni meccsre, amikor a Fradi már kettő–
egyre vezetett, mi meg csak rohamoztunk megállás nélkül. Nekem sikerült egyenlíteni, és már mindenki elkönyvelte a döntetlent, amikor Anti a kilencvenedik percben megszerezte a győztes gólunkat. Majd szétszedtük, a közönség pedig tombolt a lelátón. Felejthetetlen pillanat volt. És az sem akármilyen emlék, amikor a világhírű Intert vertük három–kettőre Milánóban. Nem sokkal előttünk az MTK kapott egy hatost tőlük ugyancsak barátságos derbin, erre jöttünk mi, és Anti feltartóztathatatlanul futballozott. Rúgott egy szabálytalannak ítélt gólt, alighanem a bírók sem akarták, hogy még jobban megrakjuk Itália büszkeségét.”

Fazekas László: "Rendkívül tisztelem Antit, egyrészt mint a korábbi kitűnő futballistát, másrészt pedig mint a barátomat. Tíz évet játszottunk egy csapatban, és számtalanszor nyaraltunk együtt. Ô feltartóztathatatlan futballista volt, úgy fedezte a labdát, mint kevesen a világon. Sokszor rá épült a taktikánk, előrepasszoltuk neki a labdát, ő pedig, a csupa izom, keménykötésű legény megtartotta, majd visszapasszolta nekünk. Egy MTK elleni meccsen én indítottam őt hosszú átadással, és volt vagy tíz méter hátránya Csetényi Csabával szemben. Persze lefutotta a védőt és gólt szerzett. Klasszis volt, és ha kiengedik őt külföldre futballozni, akkor világklasszis válhatott volna belőle.”

Zámbó Sándor: "Az újpesti ötös fogatban játszani óriási élmény volt. Soha nem rivalizáltunk egymással, valamennyien a csapat érdekeit tartottuk szem előtt, az volt a fontos, hogy nyerjünk. Anti gyors, erőszakos, gólveszélyes csatár volt, olyan támadó, aki a világ bármely csapatába befért volna. Nekem nemcsak Újpesten, hanem a válogatottban is rengeteg emlékezetes meccsem volt vele együtt. Nem is tudom hirtelen, melyikről meséljek. Talán a brazil–magyar maradt meg bennem, amit a Maracanában játszottunk, a végeredmény nulla–nulla lett, egy esztendővel azután, hogy a brazilok világbajnoki címet ünnepeltek Mexikóban.”