Á-tól Z-ig: Ádámtól Zala megyéig

– Ha akar, megerősít, ha akar, megcáfol: a zalaegerszegi sportcsarnok lelátójáról úgy tűnt, féléves "együttélést” követően mintha szombaton találtak volna igazán egymásra a ZTE-táborral.
– Ha rajtam múlik, örömmel megerősítem – vágta rá a zalaiak 77-es számú játékosa, akiről legalább hetvenhétszer leírták már, hogy a magyar futball egyik legnagyobb tehetsége. – A helyzet az, hogy az utolsó két őszi hazai meccsünkön, a Győr, illetve az Újpest ellen már éreztem, pozitívan áll hozzám a publikum. Bízom benne, a hét végi továbbjutásunk és a selejtezőn mutatott teljesítményem egy újabb lépést jelent ezen az úton. Mert azt ne hallgassuk el, eleinte nem volt olyan felhőtlen a viszony, bizony, nem fukarkodtak a kritikával a drukkerek. Mielőtt megkérdezné, sietve hozzáteszem, egy-két kivételtől eltekintve jogos volt a bírálat.
– Vagyis ön is többet, jobbat várt kétezer-kettő őszétől?
– Ha azt mondom, csalódottan éltem meg az elmúlt néhány hónapot, akkor, úgy vélem, feleltem a kérdésére. Nyilvánvaló, a Zalaegerszegnek ezzel az állománnyal nem a hetedik helyet kellene elfoglalnia. Ami pedig engem illet: természetesen nem azt nyújtottam, amit nyáron, a szerződés aláírásakor reméltem, de hogy miért, azt most már inkább hagyjuk.
– Minimum egy jó meccse azért akadt: még a szakértők is csettintettek a Manchester United elleni, népstadionbeli Bajnokok Ligája-selejtezőn mutatott játékát látván.
– Én akkor sem voltam maximálisan elégedett magammal. Feltételezem, azért látta mindenki rózsaszínben a világot, mert egyfelől ritka nagy nyilvánosságot kapott az a mérkőzés, másfelől pedig megvertük az angolokat. Tudja, érdekes ez, nem olyan könnyű ám eldönteni, hogy az illető jól vagy rosszul futballozott-e. Akadt már rá példa, hogy biztos voltam benne, megfelelően elláttam a feladatomat, erre az értékelésnél kiderült, amit csináltam, az rossz volt. És persze mindez megtörtént fordítva is. Visszatérve a Manchesterre: azon az estén, hála istennek, az egész csapat jól muzsikált, de ismétlem, én akkor sem mondogattam magam, hogy hű, Ottó, király voltál. Sőt: emlékszik a Grasshoppers–Ferencváros BL-találkozóra, a Zürichben lőtt két gólomra? Na, utána mást sem hallottam, mint hogy Vincze Ottó szenzációsat nyújtott, holott, és ezt őszintén állítom, azt a kilencven percet nem sorolom a legjobb mecscseim közé.
– Ezek után igazán kíváncsi volnék: milyen véleménnyel van múlt szombati produkciójáról?
– Akartam, nagyon akartam a győzelmet. Talán nem is ment olyan rosszul, no meg rúgtam két fontos gólt is. Nagyjából ennyi.
– Akadt még egy figyelemre méltó megmozdulása: a Bük elleni összecsapás szünetében előbb kezet rázott a bírókkal, majd megköszönte a közönségnek a biztatást…
– Azt hittem, véget ért a mérkőzés… Egy-két másodperccel előtte találtam a rivális kapujába, úgy örültem, néhány pillanatra elfelejtettem, hogy a kispályán is két félidőből áll egy találkozó. Akkor kezdett összeállni a kép, amikor odafutottam a sporikhoz, gratuláltam nekik, mire ők tágra nyílt szemekkel visszaszóltak: "Ottó, magának ennyi volt…?” Ott és akkor, mi tagadás, kicsit furán éreztem magam… Egyébként azon a délutánon nem először.
– Csak nem?
– De, számomra az előző fellépésünk is befejeződött tizenkét perc után. Felhangzott a dudaszó, én meg az öltöző felé vettem az irányt. Már a helyemen ültem, amikor belépett Balázs Zsolt, a kapusedzőnk, közöltem is vele mindjárt, nem volt ez könnyű meccs. Cserébe ő tudatta velem, hogy még nincs vége… Amíg a társaim a pályán keresztül átbandukoltak a másik palánk mögé, én az öltözőfolyosón keresztül rohantam oda. Szerencsére időben befutottam…
– Ha már szóba hozta a folyosót: két nap tapasztalatai mondatják velem, tökéletes hely volt az egy "nosztalgia-délutánhoz”. Itt volt ferencvárosiak, ott exkispestiek, amott egykori váciak támasztották a falat.
– Hiába, a régi szép idők… Én Csiszár Ákossal, Tóth Mihállyal és Jagodics Zoltánnal találkoztam, a téma mi más lett volna, mint a Fradi. Nem váltottuk meg a világot, de legalább dumáltunk egy jót. Aki valaha szerepelt zöld-fehér mezben, az úgyis tudja, miről beszélek.
– A ferencvárosi drukkerek viszont üzentek: szombati teljesítményét meg ne próbálja lekopírozni a debreceni fináléban, főként akkor ne, ha az FTC az ellenfél.
– Áh, csupán viccelődtek velem a fiúk. Sokukkal a mai napig jóban vagyok, néhányan még a ZTE mérkőzéseire is kilátogatnak miattam. Jellemző rájuk, hogy az ősszel, az Üllői úton, a Fradinak lőtt gólomat öngólnak könyvelték el… Komolyra fordítva a szót: tisztában vagyok vele, vannak, akik szeretnek, és vannak, akik nem. Ez hozzátartozik a szakmánkhoz. Egerszegen például biztosan akadnak olyanok, akik eleinte nem szimpatizáltak velem, aztán szép lassan megszerettek. Persze akadnak olyanok is, akik megállás nélkül szidnak. Utóbbiakat kizárólag a sorozatos jó játékommal tudnám jobb belátásra bírni.
– Bizonyára megkapja erre a lehetőséget tavasszal.
– Ígéreteket, fogadalmakat ne várjon tőlem, huszonnyolc évesen már kinőttem ebből a korból. A képlet roppant egyszerű: hajtanom, küzdenem kell megállás nélkül. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. A sorsolást elnézve megállapítható, nem várnak ránk könynyű összecsapások, de ugye abban egyetértünk, hogy a Zalaegerszegnek a legjobb hat között van a helye. Sőt, szerintem a dobogóra is odaérhetünk. Noha a Ferencvárost és az MTK-t alighanem lehetetlen behozni, a többieket igenis lekörözhetjük.
– És akkor ott van még a Magyar Kupa is. Mennek is az Üllői útra…
– Mese nincs, győznünk kell a Fradi-pályán, aztán az elődöntőben és a döntőben is. Már csak azért is, mert ha azt vesszük, hogy a zöld-fehéreké, valamint a kék-fehéreké lesz a bajnokságban az első két hely, akkor csakis a kupadiadal jelent egyet a nemzetközi szerepléssel.
– Egy kisebb sikert már most vasárnap, a teremtorna fináléjában is ünnepelhetnének, "csupán” meg kell előzniük az MTK-t, a REAC-ot, a Haladást, az FTC-t és a házigazda Debrecent. Az öccsével felálló Debrecent…
– Legalább kiderül, ki a jobb, Gábor vagy én. Imádom a testvéremet, ám, ha fociról van szó, akkor nincs más választásunk, félre kell tenni az érzelmeket. Az őszi bajnokin is jót csatáztunk, bár az a mai napig bánt, hogy többek között az ő találatának köszönhetően kaptunk ki a Lokitól. Hát ezt érdemli egy báty? Na mindegy, az a lényeg, hogy Gabi végre egy erős gárdában játszik, szeretném, ha állandósítaná helyét a kezdő tizenegyben.
– A végén még egy Vinczéről kérdezném, Ádámról.
– Ô a legfontosabb ember az életemben. Decemberben múlt kétéves, és csöppnyi elfogultság nélkül mondhatom, bűbájos gyerek. Annyi energia szorult belé, mint egy Duracell-nyusziba, és számomra megnyugtató, hogy a labdáért már most rajong. Alkatra tiszta apja, olyan vastag a combja, mint nekem. De be kell vallanom, annak azért örülök, hogy az arcát nem tőlem, hanem az édesanyjától örökölte…