Az élete kész regény – 90 évesen is teniszezik Judik Zoltán, a magyar kosárlabdasport legendája

Judik Zoltán bizony a legkorábbi dicsőséges generációhoz tartozik, amely a sportág legnagyobb sikereként 1955-ben Európa-bajnok lett. Az aranyérmes csapattagok közül már csak hárman vannak köztünk, Cselkó Tibor, Dallos János, Hódy László – meg tulajdonképpen Judik Zoltán, aki Greminger János mellett a válogatott irányítója volt, de az utolsó pillanatban kikerült a keretből. „A Fehérvári úti SZTK-ban gyökérkezelték a fogamat, s ahogy az akkor megszokott volt, a zománctepsiben úszó löttyből az orvos csipesszel kivett egy injekciós tűt, s beadta az érzéstelenítőt. A tű nem volt fertőtlenítve, a hepatitis lappangási ideje hat hét, úgyhogy éppen Szófiában játszottunk, amikor besárgultam. A hazafelé tartó vonatúton csak a csapatorvos ült velem egy kupéba, a többiektől elkülönítettek, nehogy tíz nappal az Eb rajtja előtt megfertőzzem az egész társaságot.”

Az ágyat nyomta, amíg társai Eb-meccseket játszottak, de a legfontosabbra, a Szovjetunió ellenire kiszökött otthonról, és a Népstadion lelátójára zsúfolódó negyvenezer néző között ülve drukkolta ki a győzelmet...

„A nézőtéren nem csak drukkerek voltak, bőr- vagy lódenkabátban figyelték a tömeget a nyomozók, s a szünetben kiemelték azokat, akik túl hangosan huj-huj, hajráztak, vagy a szovjetek ellen buzdítottak. Például a néhány hellyel arrébb ülő műegyetemi évfolyamtársamat, Kvetán Józsit, aki érdekes módon a második félidőre nem tért vissza. Csak 2016-ban, az aranydiplománk ünneplésekor mesélte el, hogy lázítás miatt elvitték, a zárkából másnap kiengedték ugyan, de a tanulmányi osztályon közölték vele, az ország összes egyeteméről kitiltották. Végül Göteborgban fejezte be az egyetemet és telepedett le.”

Miután felépült a fertőző májgyulladásból, visszakerült a válogatottba, s remek formába lendült. „Rangos nemzetközi torna volt akkoriban a bolognai Mairano-kupa, amelyen a részt vevő csapatok edzőinek szavazata alapján 1956-ban engem választottak meg a legjobb magyar játékosnak. Kaptam egy töltőtollkészletet, máig büszkén őrzöm.” Viszont az OTSB nagy hatalmú irányítója, Hegyi Gyula elnök és Kutas István hivatalvezető döntése miatt társaival együtt lemaradt a melbourne-i olimpiáról: „Azt mondták, egy csapat tizenöt tagja csak egy érmet szerezhet, míg tizenöt egyéni versenyzőnek legalább tizenötre van esélye. Így húztak le minket, kosarasokat is a kiutazók listájáról, ahogy az 1954-ben vb-ezüstérmes labdarúgókat. A válogatottak közül csak a vízilabdázókét vitték ki, mert az ő aranyuk úgymond biztos volt...”

Ott volt azonban az 1960-as római játékokon, amely annak ellenére az egyik legszebb élménye maradt, hogy a válogatott csak a 9. helyen végzett. „Miután a 16 csapatot négyes csoportokba sorolták, balszerencsénkre a verhetetlen amerikaiakkal, a házigazda olaszokkal és a japánokkal kerültünk össze, s csak az első kettő jutott tovább. A nyolc közé lépésre esélyünk sem volt, ám a »második kört« megnyertük. Csodálattal lestük az amerikai csapat tagjait, ez volt az utolsó amatőr fellépésük, már mindegyiknek volt profi szerződése, az olaszok közül Riminuccit, akinek kiváló tempódobása volt. A legnagyobb élményt a csarnokon kívüli események adták: ott lehettünk az öttusázók utolsó számán – néhányan annyira kifutották magukat, hogy a célba esve elájultak –, Németh Ferenc bajnokká avatásán, láttuk a kenus Parti János győzelmét, az 1000 méteres szám végén vagy hatan borultak be a vízbe, motorcsónakkal mentették ki őket.”

Amellett, hogy a római olimpián olyan később az NBA Hall of Fame-be beválasztott legendák ellen játszott, mint Jerry West, Oscar Robertson, Jerry Lucas, a Harlem Globetrotters varázslóival szemben is pályára lépett 1961 júniusában a Kisstadionban. „Jók voltunk, de a kosárlabdázás más sportág ma már. Tripla, zsákolás még nem volt – mi, irányítók, ha jó napot fogtunk ki, a bemelegítés végén nekifutásból meg tudtuk érinteni a gyűrűt.”

Miután az éra két hazai sztárcsapatával, a MAFC-cal és a Bp. Honvéddal összesen nyolc bajnoki címet szerzett, 116-szor szerepelt a válogatottban (amellyel 1954-ben aranyérmes lett a budapesti főiskolai világbajnokságon, 1957-ben ezüstérmes a párizsi universiadén, 1957-ben és 1959-ben negyedik a szófiai, illetve az isztambuli Európa-bajnokságon), a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázó építészmérnökként kezdett el legalább ennyire sikeres karriert.

A sporttechnológiára specializálódva szerzett magának országos hírnevet: külföldön és itthon csaknem 180 tornaterem, pálya, uszoda, csarnok őrzi a keze nyomát, többek között az athéni sportcsarnok, a budapesti Tüskecsarnok eredeti és csaknem másfél évtizeddel későbbi terve, a szombathelyi Arena Savaria. Skardelli György mérnökcsapatának tagjaként közreműködött a Nemzeti Közszolgálati Egyetem sportközpontja, a Ludovika Aréna és a hozzá tartozó szabadtéri sportpályák megalkotásában, a Puskás Aréna eredeti terveinek létrehozásában, valamint az MVM Dome projektjében. „A húszezres MVM Dome sporttechnológiai munkája nagy feladat volt, vele csaknem párhuzamosan dolgoztam a Pick Szeged és a Tatabánya csarnokán és edzőpályáin. Egy-két éve úgy voltam vele, hogy sok már, abbahagyom, visszaadtam a kamarai számom, ami arra jogosít, hogy tervezzek, de vissza kellett kérnem. Épülőben van a székesfehérvári jégkorongcsarnok, amely tulajdonképpen multifunkciós: az állandó jégpályát hőszigetelő mobilelemekkel letakarva bármilyen borításúra átalakíthatják majd, úgy, mint Tüskecsarnokban. Készen vannak az úgynevezett Fradi-város tervei, az egy épülettömbben fekvő kézilabda-, jégkorong- és az összes küzdősportágnak otthont adó tornacsarnok, az 50 méteres fedett és nyitott uszoda, az atlétikai pálya, közepén a futballpályával, ám a nehéz gazdasági helyzet miatt a kiviteli terv készítését szünetelteti a kormány.”

Szóval még tervez, és a rubindiplomájára hajt... „2006-ban jöttünk össze a műegyetemi évfolyamtársaimmal a diplomaszerzésünk 50. évfordulóján, az akkori arany- után 2016-ban kaptuk meg a gyémánt-, 2021-ben a vasdiplomát, és 2026-ban, a 70. évfordulón esedékes a rubin. Ki tudja, hányan maradunk? A legutóbbi érettségi találkozónkon is csak négyen voltunk már, köztük a 110 méteres gátfutás tizenegyszeres magyar bajnoka, Retezár Imre.”

Szomorúan hozzáfűzi, a hányan maradnak kérdése egyre többször vetődik fel. Például teniszezés közben... Igen, középiskolás kora óta teniszezik, szenior Eb-k és vb-k állandó indulója, a 85 fölötti korosztályban világranglista-vezető és világbajnok volt Szentirmai Erzsébettel vegyes párosban. „Kedd, szerda, péntek, vasárnap manapság is játszom. Most, hogy betöltöttem a kilencvenet, életemben először a villachi nemzetközi versenyen és a horvátországi szenior Európa-bajnokságon is indulhatnék egyéniben és párosban a 90 pluszos kategóriában. Már ha lesz, aki kiáll ellenem... Nem azért, mert olyan jó vagyok, hanem mert nincs már élő ember, aki még teniszezik és járja a versenyeket. Az a baj, hogy csak a nevezés lezárása után tudod meg, vannak-e legalább hárman a korcsoportodban, ha nincsenek, lejjebb sorolnak a 85, vagy a 80 évesek közé, ők meg azért már sokkal jobbak lehetnek... De mostanra már rájöttem, nem az eredmény a lényeg, hanem hogy ott vagyok és nem a tepsiben. Az utóbbi időben hat-heten is leépültek vagy eltávoztak a korábbi játszótársaim közül. Időnként már én restelkedem miatta, hogy ilyen jól vagyok – meg hálás az
Istennek és a genetikáért a szüleimnek.”

Teniszsikerek ide vagy oda, az MKOSZ életműdíjasaként a kosárlabdázástól sem szakadt el: ő a Kosarasok Klubja, a korábbi játékosokat, edzőket, játék- és sportvezetőket 2018 óta ismét közös pályára „terelő” szervezet alapítója. „Ott is újítanék, azt szeretném, hogy az alkalmi sztorizgatás mellett kulturális értékkel is gazdagodjon az összejövetelünk, meghívnám egy beszélgetésre Frenreisz Karcsit, a sportágba belekóstoló Bujtor István és a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba és a Műszaki Egyetemre is velem együtt járó Latinovits Zoltán testvérét. Felvettem a kapcsolatot dr. Gaál Botond teológussal, matematikus-fizikussal is, aki debreceni kosárlabdázóként akkor volt ösztöndíjasként Edinburgh-ban, amikor ott a sportág fejlődésnek indult. Ő is örömmel jönne el közénk.”

A Kosarasok Klubjának egyik vezetője egyébként állandó teniszpartnere is – a fia, Judik Béla, a Honvéddal és a Szolnokkal is bajnokságot nyerő, 67-szeres válogatott kosárlabdázó. A Honvéddal bajnok, 25-szörös válogatott játékos a veje, Misek Csaba is, akinek kisebbik fia, Misek Levente jelenleg is a MAFC irányítója. A négy nemzedéket, Judik Zoltán és felesége, Zsuzsa (a családban csak „Nanó”) három gyerekét, kilenc unokáját és tizenkét dédunokáját a „papa” 90. születésnapjára összetrombitáló ünnepségre Levente azért nem tudott Pannonhalmára elmenni, mert Pécsen játszott csapatával rájátszást az élvonalba jutásért.

„A feleségemnek köszönhetem, hogy valóban szenzációs családom van. Ez erősíti meg az embert az életben mindenben. Lélekemelő volt, hogy ennyien együtt voltunk, hosszú hónapokra feltöltődtünk.”

S ha már Judik Zoltán a szenzációs családot említette, az övék tényleg az. Édesanyja nagybátyja Szentes Anzelm, ciszterci rendi perjel volt Zircen, kormányfőtanácsos. A felesége apai ágon Heim – a dédapja Heim Péter miniszteri tanácsos, a posta és távirda elnök-igazgatója volt, nagypapája pedig Heim Pál világhírű gyermekgyógyász –, anyai ágon Genersich, felmenője többek között Genersich Antal orvos, egyetemi tanár, a kolozsvári orvostudományi egyetem megalapítója. Hogy az élete kész regény? „Az utóbbi évtizedekben megírtam és négyszer bővítettem is az életrajzomat, illetve a családunk sztoriját, összegyűjtöttem apósom, Heim Ernő történetét a saját életképei alapján, kétszer 300 oldalba rendeztem kétszáz Genersich-leszármazott adatait, diplomáit, képeit. És jó ideje gyűjtögetem a nekem sokat jelentő idézeteket Adytól Petőfin át Gárdonyi Gézáig, minden hívő, hazáját és családját szerető embernek ajánlva.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 13-i lapszámában jelent meg.)