Budapesten Sanyi Először

- Első szándékból bennem volt minden: hogy na, most aztán elég, most aztán megmondom a magamét, de le kellett higgadnom egy kicsit, mérlegelve, hogy majdnem hét évet töltöttem Fehérváron szép emlékekkel, sikerekkel és nagyon sok baráttal. Azt kellett átgondolnom, érdemes-e nekem ebbe úgy belefognom, hogy ezeket az emlékeket bepiszkítsam… Úgyhogy első dühömet félretéve maradjunk annál, hogy mi történt. Az történt, hogy jó egy évvel ezelőtt megromlott a kapcsolatom a klubelnökkel, Nagy Gáborral, valamint a hozzá közel álló egy-két elnökségi taggal, és innentől kezdve már mindegy volt, hogy - ahogy mondani szokták - sapka volt rajtam, vagy nem volt sapka rajtam, kialakult ez az elviselhetetlen állapot. Huszonhat éves edzői pályafutásom alatt ilyen lehetetlen helyzetet, mint amilyenbe az utóbbi időszakban kerültem, még nem éltem át. De nem akarok belemenni a részletekbe, mert hogy is mondjam… Ezek nem illenének ide, úgy érzem. Mert azért alapvetően a sikerek jellemezték ezeket az éveket, én legalábbis így értékelem, és nem szándékozom bemocskolni őket. Ennyire sikerült lehiggadnom, de valójában a fentebb elmesélt konfliktusokból indult ki minden probléma.

A Bencze-ügy, avagypercek és centerek

- Akkor azért mégiscsak keserű szájízzel távozott Székesfehérvárról, ha jól veszem ki a szavaiból. Ehhez a témához még annyit, hogy olyan pletykák is szárnyra keltek, melyek szerint nemcsak vezetőkkel, hanem játékosokkal is feszült volt a viszonya, konkrétan Bencze Zoltánról például azt lehetett hallani, hogy nem akart önnel együtt dolgozni. Igaz ez?
- Nem, és ezt onnan tudom, hogy rákérdeztem erre Zolinál, méghozzá április hetedikén. Erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert április hetedikén a vezetők összehívtak egy szurkolói beszélgetést, amelyen a klub részéről mindössze két elöljáró vett részt, meg a, mondjuk így, vérmesebb drukkereink, hogy egy-két problémát megosszanak velük, és többek között ezen a szurkolói ankéton hangzott el burkolt formában, hogy Bencze sem marad az Albacompnál. Nem lett ugyan kimondva, de nyilvánvaló volt, hogy ez rám vonatkozott: hogy keveset játszik, hogy a Sanyival ilyen-olyan problémái vannak, ami Nagy Gábor szájából hangzott el, és ezután rákérdeztem a játékosra. Mivel ez elhangzott, elmondtam neki aznap, tehát április hetedikén, hogy én biztosan nem maradok az Albacompban, mivel lejár a szerződésem, tehát felőlem nyugodtan aláírhat a klubhoz. Akkor beszélgettünk, és előjött ez a dolog, hogy nekünk milyen problémáink vannak egymással, és mondtam neki, hogy az én információim szerint a vezetőséggel folytatott addigi tárgyalásai során azt kötötte ki: ha én maradok az edző, akkor ő nem marad. Erre nekem azt mondta szemtől szembe Bencze Zoli, hogy ez abszolút nem igaz, ilyenről szó sem volt, bár hangsúlyozom, április hetedikei, illetve az előtti állapotról van szó. De ez is egy érdekes dolog, ami vele történt… Ô tizennyolc éves volt, amikor az édesapja körbehordozta az országban, szinte minden csapatnál bekopogtattak, és hát sehol sem kellett.

- Ugye, győri származású?
- Igen, de folytatva a visszaemlékezést, az Albacompban én láttam benne fantáziát. Láttam benne a ritmusérzéket, a magasságához viszonyított gyorsaságot, és bár nyilván semmit sem tudott, ez alapján kötöttek vele a vezetők szerződést, tehát nekem már csak ezért is furcsa lett volna pikkelnem rá. Egy biztos: én nem simogattam, nem kényeztettem, de ez a többi játékosra is vonatkozik. Ezt ugyan lehetett úgy érteni, hogy nem voltam vele kedves, mert tényleg nem, de nálam az a rendszer, hogy ha van három jó centerem, akkor azokat forgatom. Az előző idényben jöttek elő ebből először a problémák, amikor a Bencze, Góbi, Lapov trió minden tagja játszott úgy huszonöt-huszonhét percet átlagban. Az ilyesmi minden normális csapatnál elfogadott dolog, ám nálunk mindig az volt a probléma, hogy miért játszik Góbi összességében egy vagy másfél perccel többet, vagy miért kezdő, miért nem Bencze a kezdő ötös tagja. Persze ezek a kifogások szemtől szembe sohasem hangzottak el, csak a háttérben… De nekem indokolnom kellett, és mindig mondtam Bencze Zolinak, hogy azért játszik többet, ha csak kicsivel is Góbi Ricsi, mert az adott időszakban jobb teljesítményt nyújt, illetve taktikailag az a helyesebb, hogy őt kell játszatni, és kész. Ez ilyen egyszerű, én nem barátkozhatok, a teljesítmény és az adott taktikai szituáció dönt, és engem csak egyvalami érdekel: hogyan győzhet a csapat. Én a csapatot nézem egyben, nem a játékosaimat külön, bár mindegyiket tisztelem. Szóval, ez az egész mind kitaláció, mind annak a csomagnak a része, amelyet a hátamon kell hogy cipeljek, hiába próbálják erre kiélezni ezt a váltást. Friss példát mondok: ha én igazán szimpatikus akartam volna lenni a fehérvári közönség szemében, akkor egy percig sem szerepeltetem Benczét annak fényében, ahogyan játszott az idény végi mérkőzéseken, mert már akkor fütyültek a nézők, amikor a cseréhez készítettem, hogy beálljon, annyira elégedetlenek voltak a játékával és a hozzáállásával. Én végig bíztam abban, hogy belelendül, hogy jobb lesz, de hát sokat nem változott a helyzet e téren…

- Akkor hagyjuk is az Albacompot, illetve az ottani sérelmeket, tekintsünk inkább előre: bár előfordult már ilyen, de mégis meglepetés, hogy Farkas Sándor, mint a talán legsikeresebb honi férfi edző, immár egy női együttes szakmai munkáját irányítja. Szóval miért éppen a Városmajorban kötött ki?
- Ahogy már mondtam volt, a BSE lassan már egy évtizede kitartóan próbálkozott, és mindig vagy már elköteleztem magam szóban valahová, vagy már alá is írtam, így egy kis lelkiismeret-furdalás alakult ki bennem az egyesülettel kapcsolatban. Foga-rasi Gyuri, a technikai igazgató már annyit kajtatott utánam, hogy nem volt pofám nemet mondani neki, és egyébként is régóta bennem voltak a legendás Szabó Dönci bácsi szavai, amikor ő már érett, sikeres edző volt a hölgyeknél, én pedig a férfivonalon dolgoztam, de még csak az utánpótlásnál, és sehogyan sem tudtam elképzelni, hogy az istenbe lehet nőkkel foglalkozni… Az öreggel mindig erről elmélkedtünk, és ő mondta, hogy fogok én még nőkkel dolgozni, sőt, leszek én még BSE-s edző is. Sokat viccelődtünk ezen, mostanában ez gyakran eszembe jut, hogy szegény ezt nem élhette meg, pedig én nagyon sokat köszönhetek neki, különösen pályafutásom kezdeti időszakából, de a későbbiekben is egyengette az utamat, mindig ellátott egy-két jó tanáccsal. Nekem egy kicsit Szabó Dönci bácsi maga a BSE, és most egy kicsit ez is közrejátszott a döntésemben. Meg nyilván az is, hogy Székesfehérváron élünk a családommal, és olyan szempontból is megindokolható, hogy az elmúlt nyolc évben a tanuló fiam, valamint a tanár feleségem hat vagy hét oktatási intézményt járt be - ezt sem lehetett megtenni, hogy az ország egyik végéből a másikba mászkáljunk. Tehát az is oka volt a választásomnak, hogy Székesfehérvárhoz viszonylag közel fekszik a BSE csarnoka. ---- - És az ambíciók?
- Ambíciók…? Amiről már sokszor beszéltünk az elmúlt tíz évben, persze nemcsak a BSE kapcsán: hogy már szinte nem maradt egyesület Budapesten a Spartacus, az MTK, a KSI után, vagy sorolhatnám tovább az olyan nagymenő női csapatokat, amelyek sikert sikerre halmoztak korábban. Ez hihetetlen, hogy egy ekkora világváros ne tudjon akár egy jó női, akár egy erős férfiklubot kiállítani, hogy ne legyenek szponzorok, én a végletekig hiszek benne, hogy ez megváltozik, és ebben tevékenyen szeretnék részt venni, nem csupán távolról dumálni.

- Milyenek az első benyomások? Nem volt furcsa a BSE-s lányoknak edzést tartani, miközben még javában zajlott a férfibajnokság fináléja, amelybe majdnem az Albacomp is bekerült?
- Nem, mert egyrészt az ember fejében már régóta ott motoszkált ez a lehetőség. Hogy is mondjam… Mielőtt a fehérvári elnökség eldöntötte, hogy nem hoszszabbít velem szerződést, én már rég edzést tartottam, amikor május harmincegyedikén lejárt a szerződésem, és az Albacomppal már nem játszottunk, én itt elsején munkába álltam, és gőzerővel belevetettem magam a játékosokkal való egyéni edzésekbe, az elbeszélgetésekbe, az utánpótlás feltérképezésébe, most például éppen a korosztályos válogatottakat járom végig. Azonnal szerettem volna megismerkedni a csapattal, és úgy elmenni a nyári pihenőre, hogy legyen egy képem az egészről, hogy érlelődjön bennem ebben a pihenő szakaszban az összes szükséges teendő, hogy augusztus elsején, amikor elkezdjük a komoly munkát, akkor már valamifajta alapom legyen. Nem lehetett várni, villámgyorsan kellett ezeket a dolgokat csinálni, megtartani a magyar magot, és kijelenthetjük, hogy ez sikerült: Kosjár Katalin, Papp Krisztina, Hagara Zsuzsanna, Fürész Diána, no meg Varga Rita, aki viszi tovább a szerződését, már egészen biztosan a Városmajorban kosárlabdázik az ősztől. Tehát van öt hazai játékosunk, és úgy érzem, a most két hétre Amerikába elutazó Horváth Zsuzsával is biztatóan haladnak a tárgyalások, úgyhogy most már inkább az a kérdés: hogyan tovább?

- Aki tehát akart, az maradt a legutóbb ötödik helyen végző együttes tagjai közül. Gondolja, hogy ön többet tud belőlük kihozni? Vagy ez inkább az idegenlégiósokon múlik majd?
- Hát, ugye, akkor lehetne öszszehasonlítani a két csapatot, ha ugyanaz lenne a két külföldi és minden ugyanúgy maradna. Így nem lehet, de az a cél, hogy az első négy közé kerüljünk, ehhez pedig az első lépés mindenféleképpen az, hogy együtt tartsuk a magyar magot, hiszen egyszerűen nem lehet egy csapatra való légióst idehozni. Sőt a BSE hosszabb távú koncepciójában pontosan a magyarosítás az egyik vezérfonal. Én annyit tudtam ebben segíteni a vezetőknek, hogy minden játékossal elbeszélgettem, elmondtam, hogy körülbelül mit várok tőle, ő mire számíthat tőlem, tehát a kosarashölgyek kaptak tőlem egy képet, ezután bevonultak az elnök úrhoz, majd megegyeztek. Most keressük a külföldieket, illetve nem is így mondanám: keresünk egy ötöst, azaz egy centert, meg egy egyes-kettes poszton otthonosan mozgó játékost, egy hátvédet, aki ebbe a csapatba beleillik. Vagyis valójában a szerkezet ugyanaz, mint az előző évadban volt, ezzel kellene hatékonyabban játszani. ---- - Mennyire lesz más így a játéka a csapatnak, ha már ezt szóba hozta?
- Ez még attól is függ, hogy milyen lesz az ötös és az egyes-kettes posztra érkező játékos, és ha őket megismerjük, annak tudatában lehet valamit összeállítani, de egyértelműen szeretném, ha sokkal de sokkal agresszívabban, keményebben védekezne a BSE. Azokból a videofelvételekből, amelyeket láttam, az volt az első benyomásom, hogy puha volt az egész, ami a védőjátékot illeti, úgyhogy ebben mindenféleképpen előre kell lépni.

- Jó, hogy mondja, mert provokálnám egy kicsit: a BSE női csapatáról az utóbbi időben az a kép alakult ki sokakban, hogy olyan budai primadonnák alkotják, akik finoman fogalmazva sem szakadnak meg mindig a pályán, persze tisztelet a kivételnek. Erről mi a véleménye?
- Hm… Így nem hallottam, de azt hallottam a barátaimtól a szakmából, hogy életem legnehezebb időszaka következik. Nem is merték azt mondani, hogy életem legnehezebb két éve, mert én nem követtem ugyan a BSE elmúlt tíz évét annyira, hogy tudjam, hány edző dolgozott itt, de azt tudom, hogy rengeteg. Nem szeretnék most a negatívumokkal foglalkozni, hallottam mindenhonnan ezt-azt-amazt, az ember mégis próbál tiszta lappal indulni, ezért én azzal álltam elő ezeknek a játékosoknak, hogy én arra akarok emlékezni, úgy maradtak meg a fejemben, amikor még fradisták voltak, vagy ahogy éppen Papp Kriszta mondjuk a Postásban játszott. Tehát ezeket a képeket őrzöm róluk, és ha egyszer képesek voltak erre, akkor nem igaz, hogy nem tudnak újból ilyen teljesítményt nyújtani, vagy akár tovább fejlődni. A kérdés az, akarják-e, de a beszélgetések olyanok voltak, hogy számomra az derült ki: mindegyikük hajlandó keményen dolgozni, pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, aztán majd a nyári munka fogja eldönteni, hogy a szó elszáll-e, avagy írás nélkül is megmarad.