Újabb történelmi vereség

S persze megint a második félidőt rontottuk el, akárcsak a belgák, a spanyolok vagy az oroszok ellen, csakhogy itt álljunk meg egy pillanatra.
Ezt a meccset ugyanis nem a hajrában kellett volna megnyerni.
Ezt a meccset már a második negyedben el lehetett, sőt, el kellett volna dönteni, amikor 35–20-ra vezettek Károlyiék. Még csak a 13. percben jártunk és már 15 pontnyi volt az előny, ebből is látszik, kifejezetten jól kezdtek a magyarok. Végre a dobásokkal sem volt gond, a lepattanók többsége is a mieink kezébe esett, az ellenfél csak kereste a labdát, és általában hiába kergette kosarashölgyeinket. Az idilli képnek azonban egyszercsak vége szakadt: Rátgéber László lecserélte a legjobbakat, és mit sem törődve az addig látottakkal, a tőle megszokott rotációs rendszerben pörgette a játékosokat, aminek az lett a vége, hogy az első félidő végére majdnem teljesen elolvadt az előny.
Elvesztette a fonalat a csapat, pedig az elején végre elkapta, viszont ritka az, hogy egy mérkőzésen belül kétszer is sikerüljön meglelni ezt a bizonyos fonalat. Következett megint a küszködés, ráadásul görög oldalon Deli elkezdte szórni a hárompontosokat, így lett a simának látszó győzelemből kínkeserves küszködés. A harmadik negyedben ugyan még egyszer felcsillant a remény arra, hogy sikerül elhúzni, a nyolcpontos magyar vezetés azonban két perc alatt semmivé lett. Ezúttal nem volt olyan vezéregyénisége az együttesnek, mint egy nappal korábban Cserny, mert bár jól kezdett (…), most neki sem ment annyira a játék, és oda jutottunk, hogy a harmadik játékrész végén már a görögök tartottak előbbre.
De még így is meg lehetett volna a meccs, mert a hajrában fordítottak a magyarok, aztán az utolsó két percben három labdát is eladtak, míg Malci a túloldalon sorsdöntő triplát dobott, és amikor már a veszett fejsze nyele után futottunk, még a játékvezetők is rúgtak rajtunk egyet-kettőt. "Napról napra javult a teljesítményünk, főleg az utolsó két mérkőzésünk sikerült jól. Először győztünk Magyarország ellen, és ezt a jó védekezésünknek köszönhetjük” – tálalta a sikert a sajtószobában boldogan Jorgosz Cickarisz hellén kapitány, balján a mérkőzés hősével, az elégedetten mosolygó, előtte pedig roppant fontos pontokat dobó szőke hátvéddel, Kosztakival. Aztán jött Rátgéber László Iványi Dalmával, meg egy jó adag szomorúsággal a hangjában, de amit mondott, az még szomorúbb volt: "Gratulálok a görög csapatnak, sajnálom, hogy nem tudtunk nyerni. Két dolog döntött: nem volt szerencsénk a végjátékban, és az első félidőben nagyon rosszul védekeztünk.” Első számú irányítónk is szót kapott ezután, és egy jövőt firtató újságírói kérdésre adott válasszal fejezte be mondandóját: "A tizedik helynél csak jobb jöhet!”
Sajnos nem vagyunk biztosak benne, hogy igaza van. A görögök elleni vereség után pláne nem…

Kora délután az 5–8. helyért vívott összecsapások következtek, és az elsőn szomorúan állapítottuk meg, hogy Belgium válogatottja ezúttal, amikor igazán fontos volt neki, meg tudta verni a szlovák együttest. Amikor nekünk lett volna fontos, nyolc ponttal kikapott tőle… De ez legalább izgalmas mérkőzés volt, ellentétben a következővel, ahol a Grubin nélkül felálló szerbek simán kikaptak a franciáktól, akiket címvédőként nyilván nem motivál túlságosan az ötödik hely, mégis odatették magukat. Akárcsak a lengyelek a csehek ellen, de ez már elődöntő volt, ennek megfelelően végig parázs hangulatú csatát láthattunk. Dydekék némi meglepetésre kifejezetten jól kezdtek, és még a nagyszünetben is vezettek, Jan Bobrovsky fantasztikus csapatmunkát bemutató együttese azonban a harmadik negyedben felőrölte őket. Érdekes adalék a meccshez, hogy Lucie Blahusková, a csehek fiatal centere, akit nyugodtan nevezhetünk az Eb felfedezettjének is, végig a pályán volt, és a 40 játékperc alatt 34 pontot, valamint 10 lepattanót gyűjtött a nála majdnem húsz centivel magasabb Margo Dydek mellett. Talán el kellene kérnünk tőle a hiányzó centik pótlására szolgáló receptet…