Illanó pillanat: táncba kódolt világszemlélet – KS-ajánló

Szűnni nem akaró vastaps fogadta a budapesti Olasz Kultúrintézetben az Illanó pillanat (L’attimo fuggente) című dokumentumfilmet, a termet zsúfolásig megtöltő közönség elismerése pedig az 52 perces alkotás mellett nyilvánvalóan magának a főszereplőnek, Egri Zsuzsannának szólt. Pontosabban annak a világlátásnak, amelyet a Torinóban élő táncművésznő, koreográfus gazdag életművével, a mögötte hagyott 99 év élő tanúságával és mélyen gyökerező humanizmusával képvisel. Ha humanizmust említünk, némelyek talán hajlamosak valamiféle engedékeny, minden emberi esendőséget elfogadó, konfrontációt kerülő felfogásra gondolni, Egri Zsuzsanna példája azonban éppen annak bizonyítéka, hogy az efféle felvilágosultság igenis küzdelemmel jár. Küzdelemmel a szellemi-lelki tisztaságért, a belső igényességért és az alkotó munkában megmutatkozó minőség kérlelhetetlen parancsáért.

„Én tulajdonképpen halhatatlan akarok lenni” – halljuk a film egyik kulcsmondatát, amely a maga sajátos abszurditásával fejezi ki mindazt, ami Egri Zsuzsanna életútjának üzenete. A gyermekkorát futballtréner édesapja kinti megbízatásai miatt Olaszországban töltő, a család zsidó származása okán 1938-ban szüleivel és Márta húgával menekülni kényszerülő, a második világháborút drámai körülmények között Budapesten átvészelő nő megismerte az emberi élet szélsőséges viszonyait: Egri-Erbstein Ernő és csapata, a Torino supergai repülőgép-szerencsétlensége napján a szülő hirtelen elvesztésének tragédiáját, a működésképtelen házasság lelket próbáló harcait, a vegyes kultúrháttér jelentette kettős identitás küzdelmeit.  

„Mi az, hogy honvágy? Hova vágyok? Hova? Magyarországon el akartak pusztítani engem. Olaszországból kirúgtak. Melyik az én országom? Erre vágyik vissza az ember? Nem.”     

Figyeljük a filmvásznon a szépségét, eleganciáját, méltóságteljes kisugárzását idős korában is őrző művésznő merengését, és érezzük, minden szava mögött ott a mélyen megélt élettapasztalat. Hiába a megpróbáltatások, egy pillanatig sem látjuk őt az áldozat szerepében, minden mozdulata, gesztusa arról árulkodik, hogy az emelkedett lélek felülkerekedik a külvilág viszontagságain. Az említett mozdulatok, gesztusok pedig egy prímabalerina és tánckoreográfus esetében spontán jelentőségükön túl az önkifejezés tudatos módszereivé lényegülnek.

„Minden energia arra ment, hogy az ember életben maradjon. Néhány nagyon veszélyes pillanatban arra gondoltam, hogy ha túlélem, ez mind bennem lesz, és formát tudok majd adni neki – mondja el a kamera előtt ő maga a titkot. – A tánc az egyetlen művészet, amelynek eszköze az élő test. És szintén élő testre irányul, a nézőre. Tulajdonképpen az a harmónia, amely keletkezik bennem a Villanatoktól, kompenzálja mindazt, amit elvesztettem. Amikor vége van egy táncnak, az elillant. Azt nem lehet soha többé visszahozni.”

Az édesapáról, Egri-Erbstein Ernőről korábbi, Az olasz futball magyar mesterei filmjében már forgató Papp Gábor Zsigmond és rendezőtársa, Bak Zsuzsanna mégis képes volt kimerevíteni a mozdulatokban rejlő érzést, a táncprodukciókon keresztül elbeszélt fájdalmat, reményt, vívódást, vonzalmat és szakítást. Az apropó Egri Zsuzsanna évtizedekkel ezelőtti, Villanatok című koreográfiájának friss felújítása, az alkotó által vezényelt szigorú gyakorlási folyamat, a konkrét valóságélmény táncmozzanatokba ültetése. Közben azonban kifinomult filmes eszközökkel, a maga természetességében nyerünk betekintést egy egyedül élő 99 éves torinói művésznő életébe, mindennapjaiba. A két rendező korábban nem dolgozott együtt, mostani közös munkájuk végül is az észszerűsítés jegyében indult. Eredetileg mindketten külön-külön tervezgettek dokumentumfilmet Egri Zsuzsannáról, aztán amikor hallottak a „konkurens” szándékról, felvették egymással a kapcsolatot, és arra jutottak, belevágnak együtt. Megérte: az idén télen, a 45. Magyar Filmszemlén bemutatott alkotás ötletes képváltásokkal, izgalmasan és feszesen, a főhős személyiségét hitelesen tükröző megoldásokkal tárja a néző elé a témát. Nézhető az 52 perces mű portréfilmként, a művészeti műhelymunkát bemutató „táncszakfilmként” is, ám a leginkább ezek ötvözeteként a fent említett, tökéletességre törekvő, emelkedett szellemiséget képviselő, sok évszázad kultúrtörténeti előzményét magában foglaló életfelfogást olvashatjuk ki belőle. Azt az életfelfogást, amelyre az utóbbi időben bántóan elkoptatott és lejáratott európai jelző illik, az eredeti, legnemesebb értelmében.

„Szokták kérdezni tőlem, hogy minek érzem magam: olasznak vagy magyarnak? Erre én csak azt felelhetem, hogy európai vagyok. Dolgoztam számos országban, Magyarország és Olaszország mellett Portugáliában, Franciaországban, Svédországban, Norvégiában, és mondhatom, Európában mindenütt ugyanúgy otthon vagyok. Mert Európának van egy szelleme, amely összeköt bennünket, akárhogy próbálják is letiporni” – hallgattuk az Olasz Kultúrintézetben Egri Zsuzsannát, és arra gondoltunk, bárcsak gyermekeink nemzedékéhez is eljutna az elmúlt szűk évszázad tapasztalatával hitelesített önmeghatározás. A nyilvános vetítés után beszélgetést vezetett Gabriele La Posta, az Olasz Kultúrintézet igazgatója a két rendezővel, Egri Zsuzsannával, valamint állandó segítőjével, Raphael Biancóval, akiről a művésznő sajátos humorral ezt mondta: benne találta meg a tökéletes férfit, és csak azt sajnálja, hogy fél évszázad korkülönbség van közöttük. Ketten közösen vezetik 1999 óta a EgriBiancoDanza táncművészeti társulatot. Miután a budapesti esten a jelenlévők egyfajta tánctörténeti visszatekintést is kínáltak, érintve a különböző hatásokat, az egymást követő nemzedékek és jeles képviselőik szellemi hagyatékát, nem árt, ha zárásképpen idemásoljuk azt, amit Egri Zsuzsannáról ír a Magyar Színházművészeti Lexikon.

„(Bp., 1926. febr. 18.– ): táncosnő, koreográfus, pedagógus. Az Állami Táncművészeti Iskolában Nádasi Ferenc és Berczik Sári növendéke, s miután mind a balett, mind a modern tánc érdekli, mindkét területen további tanulmányokat folytatott Nyugat-Európában és az USA-ban. 1946-ban Budapesten mutatkozott be szólóestjével, majd Milánóba került és különböző egyesületekben lépett fel. Iskolát alapított, mely ma is működik Torinóban. Koreografált az Olasz Televízió számára is, különböző egyesületeknek, tagja az UNESCO Táncbizottságának. Vercelli-díjas (1956), Positani-díjas (1969).”

Életművének villanásszerű, a szellemi misszió szempontjából talán mégis teljes összefoglalója az Illanó pillanat című dokumentumfilm, amellyel kapcsolatban csak remélhetjük, hogy alkalmi estek, televíziós vetítések, filmfesztiválos bemutatók révén minél többen megismerhetik.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 10-i lapszámában jelent meg.)