A lovak tisztelete – kiállítás Gödöllőn a párizsi olimpia alkalmából

Lóra, magyar, lóra! címmel nyílt kiállítás júliusban a Gödöllői Királyi Kastélyban, művészi tisztelgés gyanánt az öttusa lovas versenyeit búcsúztató párizsi olimpiai játékok előtt. A Molnár-C. Pál festőművész (1894–1981) lovas tematikájú műveiből és sportrajzaiból, valamint ifjabb Vastagh György (1868–1946) lovasszobraiból összeállított tárlat kistestvére a versailles-i palotában bemutatott nagyszabású lovas kiállításnak – az egykori francia királyi rezidencia parkja ad otthont a nyári játékok lovas eseményeinek.

A Battonya melletti Tompapusztán született, a békési táj és a lovak igézetében felnőtt Molnár-C. Pál kalandos élete során hosszabb-rövidebb ideig megfordult Aradon, Budapesten, Svájcban, Párizsban és Rómában is, a lovas témák azonban vissza-visszatérő elemként mindig is jelen voltak művészetében. Ő maga így vallott erről: „Igen gyakran találkoznak azzal, hogy a lovat is szeretem festeni, ez annál is inkább természetes, mert én, mint tanyasi gyerek, tulajdonképp tőszomszédságában éltem a lovaknak, és minden életmegnyilvánulásukat figyelemmel kísértem. A lovak csodálása életem kialakulása folytán végig elkísért. Később, amikor az élet más szépségeit is megismertem, így például a női test szépségét is, akkor majdnem parallelt húztam a kettő között, és volt idő, amikor azt mondtam – ma már ezt nem mondom ilyen bátran –, hogy a ló és a nő testábrázolása a természet két oly csodája, amellyel érdemes egy művésznek foglalkozni.”     

Lovas képein is visszaköszönnek a festőművész utazásainak színterei. Az Életem története címmel megjelent önéletrajzában olvasott részlet tükrözi sajátos szemléletét, amely a részletekben rejlő szépséget, a különböző helyek varázsát igyekszik kibontani, és amellyel az alkotó dédunokájaként jelen cikk szerzője is könnyen azonosul: „A legkedvesebb tájam? Könnyűnek látszó kérdés ez, mégis milyen nehéz. Ezer és ezer felelet kering bennem, és már a kérdésre is tájak jelennek meg képzeletemben. Talán egy olasz utca éles fényben, a csodálatos kék ég alatt. Egy csacsifogat baktat az út közepén. Vagy talán gyermekkorom tája: a tiszai rónaság. A Tisza »ott, hol a kis Túr siet beléje«. A Tisza és a Maros találkozásának ölelkezése. Igen, ezt a képet még meg kell festenem. És még mennyi adósságom van! Mennyi kép és táj él bennem! Ha aszerint ítélek, hogy hol voltam a legboldogabb, akkor már a lombard tavaknál jár a fantáziám, és megsimogatom gondolatban e hegyes-völgyes vidéket. Ha arra gondolok, hogy hol tanultam a legtöbbet: Párizst ölelem szívembe. Ha ámulásaimra emlékezem, Svájc égbe nyúló hegyeit járom, oda vágyakozom. De szeretem és kedves nekem Umbria, Toscana, a Via Appia s Itália minden tája, ciprusokkal, bazilikákkal, történelmi cserepekkel teleszórt dombkeblektől halmos földje. Hisz ezekről festett tájképeim életem egy-egy korszakát jelentik. Ezek a tájak a szerelmeim, de azt a mélységes kapcsolatot, amely olyan, mint ahogy anyánkat szeretjük, azt csak itt érzem; idehaza! Fiúi szeretettel dédelgetem magamban a Mártát, a Bükköt, a Balatont. Évek óta róluk festem tenyérnyi kis »úti jegyzeteimet«, analíziseit egy táj arcképének. Tájmonográfiák ezek, melyekből egyszer majd elkészül a szintézis: tájszerelmeim esküvője.”     

A Gödöllői Királyi Kastély, a Mezőhegyesi Ménesbirtok, a battonyai Molnár-C. Pál Emlékház és a budapesti Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum közös kiállítása augusztus 11-ig látogatható a Grassalkovich-kastélyban.