Hári ütője megy fel a falra, keretezve - köszi, Jancsika!

Ezekben a mezekben győztük le a lengyeleket, és jutottunk fel az elitbe (Fotó: MJSZ/Mudra László)

„…és Vas Márton belövi!… A magyar válogatott feljut az A-csoportba!…”

A Sport Televízió riportere, Máté Pál kiáltotta ezt világgá Szapporóban 2008-ban, és én azóta szerettem volna ezt átélni. Az utóbbi öt esztendőben a divízió 1-es világbajnokság utolsó meccse után már-már menetrendszerűen végignéztem a feljutó csapatok örömét. Minden alkalommal úgy jöttem el a csarnokból, hogy majd jövőre – ezután otthon megnéztem az ukránok elleni, szapporói meccs összefoglalóját, és elképzeltem, milyen lehetett volna, ha…

Most, hogy átéltem, nem tudom, ilyennek képzeltem-e vagy sem. Egyrészt meg kellene nézni, mi történt a lengyelek elleni meccs utolsó tíz percében, merthogy nem minden van meg tisztán. Pedig még rádióban is közvetítettem, és láttam minden másodpercet. Na ja…, pislogni sem mertem…

Nem volt ez váratlan, mégis mindenkit meglepett. Ez a válogatott megérett arra, hogy feljusson a legjobbak közé. Hosszú folyamat és útkeresés volt ez a 2009-es kiesés óta. Négy kapitány és egy jó időben kezdett generációváltás utáni végeredmény. Igazi csapattá kovácsolódtak, megtanultak nyerni és küzdeni. Talán az ukránok elleni meccs mutatta meg igazán, hogy mennyire igaz ez. Nagyon nem ment, semmi nem jött össze, mégis győztek a srácok – ami így utólag tényleg nem meglepő.

Ha most oldalra nézek, azt látom, hogy itt pihen mellettem Hári János ütője. Az, amellyel a lengyelek elleni meccs első gólját szerezte – utólag is köszi, Jancsika! Keretezve megy fel a falra, hogy soha ne felejtsem el azt a pillanatot, amikor amolyan idegnyugtató gólt szerzett vele. Gyakorlatilag az utolsó momentum volt, amire tisztán emlékszem, a többit meg kell még néznem. Egy azonban biztos akkor is, ha nem láttam még újra: a sorsdöntő meccsen a hokit a magyar válogatott játszotta, a lengyelek becsülettel küzdöttek, és amit lehet, megtettek. De ez kevés volt a mieink ellen. Csak hogy ne feledjük, ismétlem: a magyar válogatott megtanulta megnyerni az ilyen meccseket.

Szóval nem tudom, hogy ilyennek képzeltem-e a feljutás másnapját… Meredten bámultam ébredés után magam elé, és torokszorítóan jó érzés volt arra gondolni, hogy sikerült. De felfogni még biztosan nem fogtam fel ezt az egészet.

Az viszont bizonyos: a világ legszerencsésebb emberének érzem most magam. Hogy itt lehettem, hogy ezekkel a srácokkal egy hétig nap mint nap találkozhattam. Hogy tegnap este Vas Mártonnal – bocsánat, Vas Marcival ünnepelhettem.

Jövőre folytatás a legjobbak között Oroszországban… Na, ezt is ízlelgetni kell még…