„Négy sorral játszottunk végig, hétórás buszút után, személy szerint én is éreztem, hogy nem tudok úgy belelendülni a játékba, ahogy kellene. Talán ha többet játszhattam volna... De rengeteg kiállítás volt, folyamatosan előnyben vagy hátrányban voltunk – így elég nehéz. Szerencséjük is volt bőven, három góljuk emberelőnyből, kettő a mi óriási védelmi hibánkból született. Nem szabad letörni, semmi okunk az aggodalomra: a pályaelőnyünk megvan, és otthon nyerni fogunk" – összegzett Sofron István, amiről az jutott eszünkbe: mint a hagymának, annyi rétege van ennek a párharcnak.

Az első, hogy 2–2-re állunk, azaz nincs itt az ideje a pániknak: a Ljubljana ugyanannyiszor győzött, mint a Fehérvár. Ráadásul most sem valószínű, hogy az Olimpija határtalan önbizalommal várná a jégre lépést az Ifjabb Ocskay Gábor Jégcsarnokban, ahol ötből négyszer kikapott a szezon során; a 30–14-es gólkülönbséget nem is hangsúlyozzuk, azt inkább, hogy tucatnyi perc után mindkét itteni negyeddöntőben 0–2-re álltak a „sárkányok".

A második réteg, hogy ugyanakkor aggasztó a hazai és az idegenbeli mérkőzések különbsége, végeredményben és játékban is. Két vereség az két vereség gólkülönbségtől függetlenül, és a Tivoliban nem látszik az elsöprő lendület, amely itthon jellemzi az „ördögöket": pontatlan, figyelmetlen, erőtlen ott a brigád. Úgyhogy nehéz kitalálni, melyik a becsapósabb, az itthoni „minden klappol", vagy a kinti „semmi sem sikerül".

A harmadik réteg, hogy ami itthon befelé, az idegenben holtbiztosan kifelé pattan. Derek Ryan az egyszemélyes példa: a center temérdek helyzetet rakott össze sorának vagy magának, de mind kimaradt, voltak kapuvasak is, Jean-Philippe Lamoureux pedig összekapta magát – bezzeg ami Adam Munróról kijött, az tutira hazaihoz került. Ezzel szemben Fehérváron múltkor a negyedik soros Benk András nyitó bombagólja a vasról csapódott be, Lamoureux pedig csatában eltűnt.

A negyedik réteg, hogy leszámolhatunk néhány korábbi feltevéssel, mint például, hogy a Ljubljana idővel majd elfárad. Igen, alig vannak meg a zöldek, három sor plusz egy-két ember a napi meccskeretük, de ebből csak akkor lehetne profitálni, ha a mieink ütköznének, ahányat csak tudnak és „szétkorcsolyáznák" az ellenfelet: ugyanúgy kiköpné a tüdejét az Alba Volán is, de lenne egy plusz sora... Csakhogy vasárnap alig ütköztek a játékosok, így az is belefért az Olimpijának, hogy újabb két embere dőljön ki időközben, mert a visszatérő Brock McBride nem véletlenül alapember, jól is játszott, gólt is lőtt, a Taylor, Music, Hughes sor pedig hozta magát – nem beszélve az emberelőnyös ötösökről –, azaz a kevés játékos is elég volt.

Az ötödik réteg, hogy továbbra is tartjuk, az Alba Volán a jobb csapat, de ezt jó lenne tudatosítani: ha kedden is nyernek a mieink, csütörtökön a továbbjutásért utazhatnak Ljubljanába, ha viszont most kikapnak, akkor a párharcban maradásért.

És hámozhatnánk még tovább, ám a lényeg a következő: eljött a munkás szakasz, fel kell gyűrni az ingujjakat!

„A lényeg, hogy nyerjünk. Nem kell azzal foglalkozni, hogy simán győztünk az előző két hazai meccsen. Most teljesen mindegy, hogy miképpen, a rendes játékidőben vagy hosszabbításban, de egy apró góllal nyernünk kell!" – mondta ugyanazt másképpen Ladányi Balázs.