Svájcban jártak, mesterségük címere

A visszapillantó elé egy kis bevezetést kell tennünk. Abban a szerencsés helyzetben volt a cikk szerzője, hogy csapatunk mind a hat találkozóját a helyszínen látta.

Az év végi összegzőben vita nem fért hozzá házon belül, kinek jusson osztályrészül az a megtisztelő feladat, hogy felidézze a tizenegy svájci napot. Igen ám, de amikor emlékképeinket rendezgettük szépen időrendbe, a sokadik után bevillant a felismerés: de hát ez már mind megjelent! Azt nem mondom, nem mondhatom, hogy a vb minden egyes másodpercén rajta voltam – ez ugyanis lehetetlen –, de ami impulzus ért abban a felfokozott érzelmi állapotban, az írásos formában kivétel nélkül mind visszaköszönt a svájci napokról.

Ezek után az év végi értékelés arról szól, hogy nyolc hónappal az eseményt követően milyen képek maradtak meg kitörölhetetlen emlékként.

Mindenek előtt maga a szervezés. Az akkreditációtól kezdve – a vb-szervezők első nekifutásra fele annyit biztosítottak, mint amennyit itthon a szövetség igényelt, ám ők így is csak a kérelmezők felének tudtak belépőt adni –, az utazás, a szállás feltételeinek megteremtése önmagában megérne egy emlékezőt, hiszen a vb nem ott és akkor kezdődik, amikor a nyitó meccsen bedobják a pakkot. És ez nemcsak az újságírókra, hanem a szurkolókra is ugyanúgy igaz...

 

Attól a pillanattól kezdve, hogy Szapporóban Vas Márton találata 59:19-nél bebiztosította a magyar győzelmet Ukrajna ellen és vele a feljutást – erről és az ezt követő frenetikus örömüvöltésről a Dohány utcai Champs Pub sokat megélt pincefalai is tudnának mesélni, no meg azok az angol sörturisták, akik éppen az aktuális Premier League-meccsel voltak elfoglalva azon a kora délután –, egy spirituális ringlispilbe kerülve várhattuk a vb első mérkőzését. Amelyről kisvártatva azt is megtudhattuk: Szlovákia lesz majd az ellenfelünk.

A szomszédos országok csatájának pikantériája mellett nem feledhetjük: sportági nagyhatalomról van szó, amelynek vb-győzelemmel (2002) és ezüst- (2000), valamint bronzéremmel (2003) adott hangsúlyt. Ám mindez csak a felvezetés volt a 24-szeres vb-győztes kanadaiakkal való találkozó előtt.

Áprilishoz érve az események és így a ringlispíl is begyorsult. Máris ott álltunk a kloteni aréna irigylésre méltó környezetében, egy fantasztikus kiserdő közepén, valamint egy ékszerdoboznak is beillő uszoda-strand vizes komplexum tőszomszédságában. A magyar szurkolók már órákkal a kezdés előtt kezdték ellepni a környéket, kerestek parkolóhelyet autóiknak, hangoltak a találkozóra. És ha már a magyar szurkolókhoz értünk, álljunk is meg egy pillanatra.

Nemcsak a hokicsarnok környékén, hanem Zürich bel-, illetve külterületén sem lehetett megtenni úgy öt percnél több időnyi távolságot – akár gyalog, akár autóval vagy éppen tömegközlekedési eszközzel –, hogy ne botlott volna honfitársba az ember, ne hallott volna magyar szót.

Amíg az ugyancsak szép számú cseh hokituristákat csak vendéglátóipari egységben lehetett látni, addig a magyarokkal összesodorta az embert az élet a Grossmünster városi nagytemplom kilátójában, a luzerni mesevárosban, a neuhauseni vízesésnél, gyakorlatilag bármerre indult. És megannyi történet, amely ezeknek a találkáknak sajátos ízt adott.

 

A legemlékezetesebb az a csíkszeredai szurkoló esete, aki a helyi újság kvízjátékán nyert utazást és bérletet a vb-re, hogy a helyszínre érve azt higgye: a helyi klubban korongozó nagyfia is ott van Klotenben. De nem, csak az ő nevével ellátott hokimezt viselte egyik rajongója. Említhetnénk még a sportág iránt elkötelezett rock-rappert, akit az első nap ugyancsak lefárasztott, de utána alaposan kiélvezte a vb minden másodpercét. Szakmailag is... Nem úgy tévéműsorokból jól ismert barátja, aki három napot töltött Zürichben, de egyetlen magyar meccsre sem jutott ki. A pénteket összetévesztette a szombattal, hogy utóbbin végül hotelszobájában megnézze az El clásicót, majd másnap hazautazzon. De visszaidéződik az a fiatalember is, aki a szlovák mérkőzés után tucatnyi, felhasználatlan(!) jegyet mutatott – egyet emléknek elékértem –, vagy az a trió, amely akkor is kiment a csarnok mellett felállított sörsátorba, ha a magyaroknak szünnapja volt, méghozzá azért, hogy ott ultizzanak egyet, ahol a hokihangulat adott.

 

Mert hangulat az volt. Méghozzá vérbeli magyar. Ezt irigyelték meg a kanadaiak is, akik ettől feltüzelve kilencet rámoltak be a hálónkba. Erről a hangulatról nem ok nélkül zengett ódákat a helyi műsorközvetítő – aki ugyan profi volt, de a helyiek nem igazán szimpatizáltak vele, méghozzá azért, mert a zürichi rivális klub hangulatfelelőse amúgy, ha éppen nincs vb –, és bizony a mieink felvették a versenyt a sportág leglelkesebb szurkolóinak tartott svájciakkal is. Sőt, olyat még ők sem éltek meg, hogy a harmadszünetben – vesztett állásnál! – tomboljon a büfék előtti keringő, a dohányzóterasz, vagy éppen a piszoárok előtti terület. Dübörgött a „Ki nem ugrál, nem is magyar, hej, hej!" rigmus. Aki értette és vette a lapot, az így is tett, a folytatást ezúttal sem részleteznénk...

Nemcsak a jégen, hanem a csarnok mellett is meg kellett tanulunk, mi a módi. Az a jelenet megvan, ahogy még a kezdés előtt centiméterekről ordított egymás arcába (némi nyáladzással kísérve) a jól megtermett magyar és szlovák fan, de miután egy perccel később kölcsönösen kifogytak a szuflából, nagyot nevetve koccintottak a sörükkel. Nem lesz itt gond, véltük akkor tévesen. A szlovák szurkolók elleni attakról lemaradtam ugyan – már ment a meccs –, annak csak a híre jutott el hozzánk a kakasülőre, a sajtó részére fenntartott folyósóra. Nem úgy két petárdáról, már ami a csarnokban durrant. Nem kis sportdiplomáciai tiszteletkörre volt szükség, hogy annuláljuk a történteket, de a legtöbbet

maguk a szurkolók tették ezért, akik bizonyították: rendhagyó esetekről van szó. Az igazi arcunk más. Az olyan, amely a kanadaiak elleni, szakmailag megalázónak számító, érzelmileg azonban csodás helytállásnak minősíthető vereség után majd' egy órával a már átöltözött játékosokat visszatapsolta a jégre, és amely minden vereség után elénekelte a Himnuszt, pedig az a sportágban csak a győztesnek jár. De hát Svájcban minden magyar győztes is volt.

A Szlovákia – mert az volt az első, ráadásul később kiderült, az egyetlen meccs, amelyen a legközelebb jártunk a bravúros pontszerzéshez –, illetve Kanada elleni találkozón válogatottunk letudta az A-csoportos szint jelentette érzelmi többletet. Utána már tudtunk kizárólag a játékkal foglalkozni, más kérdés: könnyűnek találtattunk. Pedig nem volt osztálynyi különbség riválisaink javára, tempóban és képességekben sem voltunk annyival mögöttük, hogy esélytelenek legyünk. Tanulni mentünk, nem megváltani a világot. Meg azért, hogy megmutassuk magunkat, megismerjenek minket. Mert bizony, amit szabad volt az ismertebb játékosoknak, azt nem volt szabad nekünk. Ezt a játékvezetői felfogás is éreztette velünk. Egy kis személyes kitérő: a rendezői is. Amikor magyar újságíró pattant fel a székéből a sajtóhelyen Peterdi Imre kihasználatlanul maradt ziccerénél a fehéroroszok ellen – azzal lehetett volna 2–1 ide –, azonnal ott termett a rend éber őre, és felvilágosított, hol kell szurkolni és hol dolgozni. Ugyanő napokkal később széles mosollyal asszisztált ahhoz, ahogy a dán újságíró kolléga majd szétveri a plexit örömében – nem rajta múlt, ő mindent beleadott, szerencsére a plexi bírta a gyűrődést –, amikor övéi jégbe döngöltek mieinket.

Páratlan élmény maradt 2009-ből a svájci vb, amelyről valljuk be őszintén, alighanem még a legtitkosabb álmainkban sem mertük gondolni, hogy egyszer személyesen is átélhetjük. De olyan, amelyről most már nyíltan is lehet beszélni a sportági berkeken belül, úgy, hogy nem néznek teljesen hülyének, hozzá nem értő analfabétának, és még a helyi büfé forralt bor vagy sör készletét sem vettünk előtte magunkhoz. Most már lehet az élmény párját várni!

1985-ben az akkori kiírásnak megfelelően – nyolc csapat volt az elitben, nyolc a másodosztályban – a tizenhatodik helyen jegyezhettük magunkat. Csakúgy, mint az idén. Akkor nulla ponttal és hét vereséggel zártunk a B-csoportos vb utolsó helyén, idén hat vereséggel az A-csoportban lettünk sereghajtók. Akkor csak a második vonallal találkozhattunk, ezúttal már legalább egy sportági nagyágyúval is. A történelem így csak részben ismételte meg önmagát: a távolság 24 év alatt nem tűnt el ugyan, de a beláthatatlanból beláthatóvá csökkent.