A bronzérem is másnak jutott

Nos, a hollandok elleni "bronzmeccs" első perceiben úgy tűnt, elég volt az egy szünnap arra, hogy a játékosok túltegyék magukat a norvégoktól, de különösen a fehéroroszoktól elszenvedett "jégbe döngölő" vereségen, s újra a jól megszokott Kapusta-csapat lépjen a Jordal Amfi jegére.
Így a fentebb említett támadásra sem kellett három percig várni, nem is szólva arról, hogy mindezt a Csibi kiállítása miatt emberhátrányban játszó magyar válogatott produkálta. Aztán nem sokkal később – csak hogy kerek legyen a dolog – létszámfölényben is sikerült betalálni Trommelen kapujába, egy parádés Ladányi-szóló végén (az újvárosiak centerének ez volt a hatodik találata ezen a vb-n!) landolt a pakk a holland hálóban.
Szépen indult tehát minden, kikövezett út vezethetett volna a bronzéremig – vaj'ha ez ilyen könnyű lenne… –, ha alig több mint egy perc múlva Wijnia nem használt volna ki egy védelmi megingást – igazság szerint az első játékrészben azért ebből még akadt néhány… –, de azért a játékrész végére legalább az egygólos előny megmaradt.
Az eredmény stagnálása viszont jelezte, hogy a kezdeti lendület alábbhagyott, olyanynyira, hogy a második harmad elején, Bekkering távoli lövését követően (ebben bizony egy kicsit Budai is benne volt) odalett a meccs elején gyorsan szerzett kétgólos előny.
Még jó, hogy a dunaújvárosi sor – miként tette az Oslóban már nemegyszer – ismét megvillant: Ladányi hosszú indítását elnézte Arts, Peterdi rácsapott a kóbor korongra és – ahogy azt ilyenkor illik – "bebőrözte" Trommelent.
A gyors gólváltást követően – pedig helyzetek akadtak mindkét oldalon – hosszú ideig megint csak nem változott az eredmény, ami alapvetően a mieinknek volt jó, hiszen vezettek, s ezáltal percről percre közelebb kerültek a bronzéremhez.

Igen ám, de ez a minimális előny korántsem jelentett életbiztosítást, ugyanis a jobb gólkülönbség okán az iksz már a hollandoknak kedvezett volna, azaz amolyan biztosítékként nem ártott volna még egy gólt berámolni Trommelennek.
Mondjuk úgy, ahogyan Palkovics csinálta…
A befejező etap elején – a változatosság kedvéért ismét emberhátrányban – Ocskay tálalt szenzációsan állandó csatártársa elé, aki mindenféle állítgatás nélkül a kapuba bombázott.
Megvolt hát az áhított megnyugtató előny, ám még idő sem volt kiélvezni a tudatot: 33 másodperc múltán Hartogs azért csak kihasználta a létszámfölényt, a 48. percben szerzett Jacobs-találat pedig már az egyenlítést jelentette.
Nem kis bravúr: néhány perc kellett csak ahhoz, hogy a tutinak tűnő bronzéremről lecsússzon a Kapusta-csapat. Mert bizony lecsúszott, hiszen a hollandok képesek voltak arra, amire a mieink nem, vagyis ők meg tudták őrizni a számukra kedvező eredményt.
Pedig a végén még Budai helyett (akit amúgy este a torna legjobb kapusának választottak!) is mezőnyjátékos ment fel a jégre, de ez sem segített.
Maradt a 4–4.
Maradt a negyedik hely.
Maradt a kesenyés szájíz.
A tavalyelőtti második és a tavalyi harmadik hely után a magyar válogatott idén lecsúszott a divízió–1-es világbajnokság dobogójáról. A csoportból amúgy a fehéroroszok jutottak tovább. Hogy a norvégoknak se legyen olyan jó… ---- &