Szemüveget nekem...

Írta: baryÍrta: bary

Ferenczi Attilának köszönettel tartozom azért, hogy arra biztatott, hogy írjak cikkeket a labdarúgással kapcsolatban. Ha ez nem történik meg, soha nem tudom meg magamról, hogy kettős énem van. Az egyik énem arra ösztönöz, hogy minden tudásommal és erőmmel a magyar labdarúgást szolgáljam (ennek persze a párom nem örül), a másik énem viszont arra figyelmeztet, hogy a labdarúgást behálózó visszásságokról rántsam le a leplet. Bevallom férfiasan, ezt nem nehéz megtennem. Soha nem voltam az, aki beáll a sorba, és vezényszóra egyszerre bólogat másokkal. Ha rendszeresen nem is írok, de időnként a labdarúgásunk egy - egy területét górcső alá veszem.

Hogy miért írok a bary fantázia néven?

Egyszerűen azért, mert „a jéghideg Coca Cola az igazi!” Félretéve a tréfát, a névválasztás annak szól, hogy nagy tisztelője vagyok Guardiola munkásságának.

Csak köszönettel tartozom azoknak, akik elolvassák és veszik a fáradságot, hogy reagáljanak a cikkeimre. Még ha nem is látjuk egyformán a dolgokat, elfogadom a véleményüket, és tiszteletben tartom azt, ha ők másképp gondolkodnak ugyanarról. Talán a stílusom nem elfogadható egyesek számára, lehet, hogy a tartalom ellen van kifogásuk, vagy talán a humoromra nem vevők sokan. Nem kell egyetérteni azzal, amit megfogalmazok írásaimban, nem is gondolom, hogy mindenben igazam van. A médiumok sokszor félrevezetik az embereket, könnyen beviszik őket abba az utcába, ahová ők maguktól nem mennének be. Formálják gondolkodásukat, ha úgy tetszik agymosást hajtanak végre, és olyan szemüvegen keresztül láttatják a labdarúgást, ami bizonyos köröknek az érdekeit szolgálják. Írják, hogy szánalmas, és azt is, hogy szakmaiatlan, valamint, hogy nem Varga Zoli szellemiségét ápoló, nem Ferenczi Attila blogjának a színvonalához méltó az, amit és ahogyan írok, és még talán az előjáró szó is több a kelleténél. Még ezt is elfogadom! A szakmaiságot kérik számon az írásaimon. Hát legyen. Soha nem állítottam azt, hogy szakmailag teljesen rendben vagyok, de még azt sem, hogy már nincs mit tanulnom, és még azt sem, hogy a bölcsek kövét hordozom a zsebemben. Azt viszont tudom, hogy nem szeretik az emberek, hogy ha tükröt tartanak eléjük, azt meg végképp nem szeretik, hogyha az a tükör „görbe”, de még fájdalmasabb az, hogyha a kritika a realitást tükrözi.

A magyar labdarúgás megérdemelné azt, hogy őszintén beszéljünk róla. Ma kevés a párbeszéd a labdarúgásban, ezért sokszor nincs kivel megbeszélni a labdarúgással kapcsolatos anomáliákat. A Tisztelt Kommentezők visszajelzése felér számomra egy szakmai fórummal. A negatív kritikákat tudomásul veszem, és további gondolkozásra ösztönöz. Ha egy kicsit belegondolnak, sokszor ők is súlyos kritikát fogalmaznak meg, és mégsem nevezném szánalmasnak. Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy nem a szabad véleménynyilvánítás felé tendál az országunk, még mindenkinek a véleményét tiszteletben kell tartani.

A szövetségi kapitányok jönnek, mennek, a játékosok úgyszintén, ami viszont nem változik, az a labdarúgásunk színvonala. Pintér Attila kinevezésekor egy fél ország fogta a fejét a meglepetéstől, a hasát a röhögéstől. Én sem voltam kivétel ez alól. Az, hogy ki a szövetségi kapitánya egy országnak a maga területén, legalább olyan fontos, mint az, hogy ki egy ország miniszterelnöke. A kapitányi pozíció egyrészt nagy felelősséggel jár, másrészt a tevékenysége a válogatott szereplésén keresztül a közhangulatot mindenképpen befolyásolja. Dárdai ebből az elgondolásból szerencsés választás volt, akiért egy ország szorít (szorított), mert az emberek számára szimpatikus a mentalitása, és nem utolsó szempont az sem, hogy az utóbbi tíz év egyik legeredményesebb magyarja, aki külföldön eredményt tudott felmutatni labdarúgó pályafutása során. Viszont edzői előélete szinte nem is volt, így még tiszta, makulátlan, romlatlan edzőnek számított a futballedzők piacán.

A futballunkban jelenlévő tarthatatlan állapotokat nagy valószínűség szerint Dárdai Pál sem fogja tudni megoldani, pláne nem Németországból. Az eredmények és a játék színvonala viszont átmenetileg a közhangulatra mindenképpen hatással lehet (van). Nem csak a szövetségtől, de a magyar emberektől, és a médiától is a legcsekélyebb előítélet nélkül megkapta a kellő támogatást. Hogy előítélettel fogadunk minden változást?

Valóban.

Az előítélet magyar betegség. A negatív előítélet ugyanúgy rossz, mint a pozitív. Pintért már a kinevezése pillanatában rossz döntésnek tartották a szurkolók, míg Dárdait annak ellenére, hogy edzőként felnőtt csapatnál nem dolgozott, eredménye nem volt, egy ország ölelte a keblére.

Kíváncsian vártam azt, hogy a beharangozott „német mentalitás”, a szervezettség, az agresszív letámadás hogyan valósul meg a románok elleni mérkőzésen. Megmondom férfiasan, nem sok reményt fűztem ehhez, ugyanis a félig tele pohár szindróma erősen megtévesztheti nemcsak a látásomat de még a gondolkodásomat is.

Nézzük a román - magyar mérkőzés hogyan jött át a szemüvegemen.

A válogatott mérkőzés előtt mindenki a szervezettségről beszélt. Mondta a szövetségi kapitány, mondták a játékosok, és mondta a média. Erre voltunk beállítva. Ezt sulykolták belénk ez alatt a néhány nap alatt. Mindegy, hogy mi lesz ezután a mérkőzésen, a „szervezettség” belénk ivódott. Erre figyelt az ország.

Ezzel szemben mi volt mérkőzés után?

Nem nehéz kitalálni.

Naná, hogy szervezettek voltunk!

Kérdezem én, hogy mit jelent az, hogy szervezett volt a csapat?

Talán azt, hogy az első félidőben szervezetten alig értünk labdához, vagy azt, hogy szervezetten a beígért letámadásból egy labdát sem tudtunk szervezetten megszerezni, vagy szervezetten nem tudtunk a második félidőben egy valamire való helyzetet kialakítani, vagy, hogy az önveszélyesen kitámadó románok ellen képtelenek voltunk szervezetten egy kontrát vezetni? Egy másik sűrűn emlegetett pozitívum a mérkőzésből. „Volt tartása a csapatnak”. Mitől volt tartása, attól hogy a románok úgy gondolták, hogy a második félidő csak formalitás és visszavettek az iramból (egyes vélemények szerint elfáradtak)? Egy csapatnak, ha tartása van, akkor legalább egyszer kapura rúg (na jó, Dzsudzsák gólja az volt) egy félidő alatt, ha már „átvette” a kezdeményezést.

Az „igazságosztó” Szalai (nem a Laci, hanem az Ádám) játékát kitüntető figyelemmel kísértem. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon hogyan ülteti át az elméletet a gyakorlatba? Nem csalódtam, mert amit szűk húsz percben előadott a pulpituson, az most visszaköszönt a játékában. Mindenki láthatta azt, hogy hogyan kezeli a labdát egy Bundesligában edződött magyar játékos. Ugye nem kell bizonygatnom azt, hogy a három méter több mint a tíz centi? Azon meg csak mosolyogtam, hogy amikor hátulról hozzáértek, három másodperces késéssel olyan homorítást láthattunk tőle, amit még Forsbury is megirigyelt volna. Szóval a „segítség egy” kipipálva. Reménykedtem abban, hogy a „segítség kettő”a Feröer ellen már azt a Szalait idézi, akit egy fél ország szeret.

Hogyan láttam a Feröer elleni összecsapást, vagy is mit engedett át a szemüvegem a mérkőzésből?

Így láttam! (ez szigorúan magánvélemény)

Azt láttam, hogy:

• Kijött a pályára egy amatőr csapat, miután letették a játékosok a csavarhúzót, vagy éppen azt, amivel dolgoztak, és azt mondták: „Fiúk focizzunk egy jót! És fociztak.

• Ezzel ellentétben kiment a pályára egy német mentalitással felvértezett, profi hozzáállású, „szervezett” magyar csapat és nem futballozott.

• Rúgtunk egy olyan gólt, ami előtt, ha feröeri védőről nem pattan olyan szerencsétlenül a labda, akkor soha nem tudjuk meg, hogy Szalai képes-e minden tudását latba vetve egy méterről az üres kapuba pofozni a labdát. Sikerült. A „segítség kettő” kipipálva.

• Azt láttam, hogy visszaálltunk, mint egy megye kettes csapat.

• Azt láttam, hogy a szakmai stáb minden elemző képességére, taktikai érzékére szükség volt ahhoz, hogy kétékes játékról átálljunk egyékes játékra, őrizve az egy nullás előnyünket.

• Azt láttam, hogy nem voltunk képesek egy épkézláb helyzetet kialakítani kilencven perc alatt.

• Azt láttam, hogy a magyar bajnokságban „bombaformában” futballozó Nikolicsot, ha egy kutató expedíció hetekig kereste volna, akkor sem találta volna meg.

• Azt láttam, hogy a beígért letámadásból, agresszív védekezésből nem láttam semmit.

• Azt láttam, hogy a mentalitás még nem futballtudás, csak egy eszköz, ami átmenetileg segít, de nem oldja meg a magyar labdarúgás problémáit.

• Azt láttam, hogy az eddig magabiztos kapitányunk arcára kiült a bizonytalanság és a tanácstalanság.

• Azt láttam, hogy féltettük azt a nyamvadt egygólos előnyünket.

• Végezetül azt láttam, hogy „Játszik a Feröer!”

Szóval így láttam a mérkőzést.

De lehet, hogy rosszul láttam, az is lehet, hogy az én készülékemmel van a probléma, és ezt a modern labdarúgást a húszéves készülékem nem adja jól vissza. Aztán lehet, hogy a szemüvegemmel van a baj, és feltétlenül cserére szorul. Az egyiket mindenképpen lecserélem, és ha az anyagi kondícióimat veszem figyelembe, akkor az, minden bizonnyal a szemüvegem lesz.

Két pozitívuma azért volt a mérkőzésnek. Kétséget kizáróan az egyik a megszerzett három pont volt, a másik az, hogy a személyiségemre óriási hatást gyakorolt. A párom szerint akaraterőből jelesre vizsgáztam, ugyanis soha nem gondolta volna, hogy egy ilyen kilencven percet végig tudok nézni.

Vajon elég lesz-e a szervezettség, a mentalitás, a tartás, a finnek ellen, vagy futballozni is fogunk? Nem is olyan régen még leckét kaptunk a finnektől.

Most vajon ki ad leckét kinek? Fogalmazódtak meg bennem ezek a kérdések.

Kíváncsian vártam a mérkőzést.

A magyar- finn összecsapás csak és szigorúan az én szemüvegemen keresztül így festett:

A mentalitás egy legújabb válfaját ismerhettük meg a finnek elleni mérkőzés előtt. Nem elég az az elvárás, hogy a játékosok megfelelő mentalitással lépjenek a pályára, a közönségnek is jó mentalitással kell a mérkőzéshez hozzáállnia.

Mit kért Dárdai Pál a nézőktől?

„...nem szeretném, hogy a játékosaimat belevigyük egy olyan csapdába, hogy eltámadjuk magunkat, felelőtlenek leszünk...”

„... ne az legyen, hogy Ébresztő, és Harcoljatok!...”

„...ha a közönség és a játékosaim mentalitása megfelel az én elvárásaimnak...”

Feröer ellen ezzel nem volt gond, mivel nem üvöltözte 50 ezer ember teli torokból, hogy „Ébresztő!”, vagy, hogy „Harcoljatok!”. Így, hát nem is harcoltak. Nem zökkentette ki az a tizenöt ember a saját ritmusából a válogatottat, de még nem is támadta el magát, „mivel nem volt mivel”. A labdát a feröeri amatőrök valahogy nem akarták odaadni a fiainknak azt mondva, hogy:” Ha gondoljátok, támadhattok ti is egy kicsit!” De nem mondták. Ébresztőt legfeljebb a TV előtt ülőknek lehetett volna skandálni, hogy át ne aludják a mérkőzést.

De a három pontot behúztuk, és ez a lényeg.

Így hát robogott tovább a Dárdai által vezetett magyar válogatott sebesvonata.

A finnek ellen Dárdai előre megmondta, hogy csúnya lesz a mérkőzés.

Az is lett!

Hogyha a szemüvegemnek hihetek, akkor így láttam a mérkőzést:

• újfent visszaálltunk,

• újfent alig volt nálunk a labda,

• újfent nem mi irányítottuk a mérkőzést,

• újfent nem támadta túl magát a csapat,

• újfent nem mi mutattuk be a korszerű futballt,

• újfent az ötletezésre épültek a támadásaink,

• újfent a minőségi futball ingerküszöbe a béka hasát sem csiklandozta,

• újfent a „látni és láttatni” országos kvízműsor semmit sem veszített népszerűségéből,

• újfent bebizonyosodott, hogy Szalai nem alkalmas a kontrajátékra, mert Dzsudzsák labdával gyorsabb, mint ő labda nélkül, a kezdőkörből meg nem könnyű gólt rúgni (de volt már rá példa),

• újfent kivárásra (a nézők türelemére) játszott a válogatott,

• újfent nem változott semmi.

Ezzel szemben:

• van (volt) Dárdai Pálunk, akit elfogadtak a játékosok, a média, és a közönség,

• van 7 pontunk, ami még nem tudjuk, hogy mire elég,

• nem a futballról szólt ez a néhány hét, hanem Dárdairól,

• Dárdai fényezése, körbe udvarlása elhomályosította azt a sótlan, a modern futballt csírájában sem hordozó valamit, aminek a csúcspontja az oroszok elleni mérkőzésben tetőzött.

  Már hallom is a „lelki füleimmel” azt, hogy: „a hét pont az hét pont!”

A kisördög azt súgja nekem, hogy Dárdait „felelősségteljes” (szak) emberek belevitték egy olyan csapdába, aminek a célja tűzoltás volt. Jelesül az, hogy a Pintér körül felkorbácsolódó lángnyelveket volt hivatott lecsillapítani. Kellett egy szimpatikus, naiv, szerethető, mindenki által elfogadott személy, aki képes az elhibázott döntések miatt a szövetségre zúduló kritikákat pajzsként felfogni. Az a stratégiai cél, hogy bebizonyítsák országnak, világnak azt, hogy képes magyar edző is kivezetni a válogatottat a soros Eb-re, elúszni látszott már az első selejtező mérkőzés után.

Valljuk be őszintén egy ilyen gyenge csoportból első látásra a kijutás ujjgyakorlatnak tűnhetett. Azzal viszont nem számoltak az MLSZ-ben, hogy lassan Európa negyedik, ötödik vonala is megtanult futballozni, miközben mi egy tapodtat sem léptünk előre. A balul sikerült észak - írek elleni mérkőzés után a szövetség számára meleg lett a pite, ezért a közfelháborodást megelőzendő a váltást nem lehetett elkerülni. Hogy mennyire lett Dárdai ennek a célnak az alanya, vagy éppen az áldozata, azt döntse el ki-ki maga. Három olyan mérkőzésre kérték fel, amit Stevie Wonder is első látásra elvállalt volna. Végül is - sportnyelven szólva - hozta a kötelezőt, és a népszerűségének lángja olyan magasságokba csapott, amit még sokáig nehéz lesz eloltani.

Feltételezés:

• Hogyha Dárdai a Herthát választja, akkor az érte lándzsát törők érezhetik magukat becsapottnak,

• ha a magyar válogatottat választja, akkor a Hertha vezetői csóválhatják a fejüket: „Ejnye- bejnye Pali nem így beszéltük meg!”

Kinek jó ez a kaland?

Dárdainak mindenképpen, mert kipróbálhatta magát ott, ahová vágyik, ahol kiteljesedhet a karrierje. Azonban az inasévek még csak most következnek a számára. Van még mit tanulnia. Dárdai apuka is megmondta, hogy a fiának tapasztalatot, rutint kell szereznie, és akkor tíz év múlva felkészülten ülhet le a válogatott kispadjára. A válogatott kispad pedig nem az a hely, ahol minden következmény nélkül lehet kísérletezgetni. Kísérletezni meg ott lesz majd a Hertha kispadja.

Jó tanulást Pali!