CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2018.07.04 22:51 Frissítve: 2018.07.05 07:45

Sztálin és a futball: félelem és reszketés a Vörös téren

Aki szeretné a reggeli kakaóját Sztálin-arcképes bögréből kortyolni, esetleg az az álma, hogy hűtőmágnesen díszítse a konyháját a becslések szerint 23 millió ember haláláért felelős diktátor fotója, ma már gond nélkül teljesítheti a kívánságát. Csak el kell utaznia Oroszországba, ahol a helyi szuvenírpiac szemtelenül épít a hazai és külföldi turisták körében fenntartások nélkül újjáéledő Sztálin-kultuszra.

 

Ausztrál turisták a generalisszimusz egyenruhájában (Fotó: Csillag Péter) – A KÉPRE KATTINTVA GALÉRIA NYÍLIK

Kéthetes emlék Szamarából: ausztrál szurkolók vigyorognak a szovjet generalisszimusz katonai sapkájában és kitüntetéssel teleaggatott egyenruhájában, kezükben tartva a bajuszos népvezér jellegzetes pipáját. Miután elkészül a vidám fotó, néhány politikailag inkorrekt tréfát eleresztve beállnak a várakozók közé, a világbajnoki futballutazók összezsúfolódott tömegébe, hogy jegyet váltsanak Sztálin szupertitkos bunkerébe.

Fél évszázadon keresztül még a bejárat fölött magasodó szürke blokkház lakói sem tudtak arról, hogy a Moszkva felé közeledő német előrenyomulástól tartva a második világháború idején a legszűkebb politikai vezetőség föld alatti menekülőbázist építtetett ki magának itt, arra számítva, hogy ha a főváros elesik, a szovjet birodalom mélyére, az akkor még Kujbisev néven ismert település rejtett kamrarendszerébe költözteti át irányító központját.

Lépcsőforduló a bunkerben – GALÉRIA

A világ akkori legmélyebb bunkerét, a harminchét méteres, függőlegesen ereszkedő, robbanásbiztos vasgyűrűvel és ötméteres betonfallal megerősített, szűk oldalszobákkal kiegészített építményt teljes titokban alakították ki, az irdatlan földmunkát szigorúan az éj leple alatt, kézi eszközökkel végezték, hogy ne keltsen feltűnést a gépek zaja. Sztálin szobájának mennyezetét a vezér klausztrofóbiájára gondolva kissé boltívesre tervezték, és a nyomasztó föld alatti hangulatot javítva rózsaszínre, illetve halványkékre festették. Igaz, a kellemes légkört nem minden vendégnek garantálták, a legenda szerint a teremből nyíló négy ajtó közül hármat a különböző büntetési fokozatoknak megfelelően alakítottak ki: így a házigazdának lehetősége nyílott látogatóját tetszése szerint a rabzárka, a kínzókamra, illetve a kivégzőhelyiség felé tessékelni. A negyedik ajtón át ő maga közlekedett…

Ez persze talán csak az utókor kiszínezett meséje, ahogyan az sincs bizonyítva, hogy Sztálin valaha személyesen megszemlélte-e a végül használatba sohasem került szamarai biztonsági monstrumot. Viszont az efféle részletek nem is igen foglalkoztatják a szűk folyosókon egymást falra préselő turistákat, akik a ma is a katonasághoz tartozó, kizárólag a világbajnokság idején látogatható nevezetességet jöttek megnézni, hogy aztán a kijáratnál működő szuvenírbolt Sztálin-relikviáiból lelkiismeretesen bevásárolva élvezzék tovább a labdarúgás fényes ünnepét.

ÉLET A LUXUSDÁCSÁBAN: HÁZIMOZI, ÚSZÓMEDENCE ÉS BILIÁRDASZTAL

Ha pedig netán Szocsiba is elveti őket csapatuk útja (a Fekete-tenger partján fekvő városban rendezik az Oroszország–Horvátország negyeddöntőt), ellátogathatnak Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (1878–1953) közeli hegyekben megbújó egykori dácsájába, a nyaraló az utókor érdeklődésére tekintettel múzeumként működik. Még a spanyol–portugál 3–3-as álommeccs után jártam ott (az álmok azóta csapatostul elszálltak Spanyolország, illetve Portugália felé…), az üdülőövezet pálmafái, dús erdei növényzete által eltakart háztömbben, amelyet légvédelmi megfontolásból a parkos környezetbe olvadó zöld festékkel kentek le, észrevehetetlenül eldugva a magasból kémlelő tekintetek elől.

 

Húszfős látogatócsoportunk jobbára bizonytalan politikai beállítottságú orosz érdeklőkből, egy harcias Krím-pólót viselő, politikailag abszolút szilárd orosz férfiból, négy gazdag szaúdi szurkolóból és a magyar sajtó képviselőjéből állt. Unott káderfeleségek lelkesedésével magyarázó kalauzunk bevezetőjében eldarálta a kötelező adatokat, a patkó alakú épületet 1936-ban emelték, 1952-ben építették át, a pihenni vágyó Sztálint tizenöt dácsa várta szerte a Szovjetunióban, ezek közül ötöt használt, a legtöbb időt azonban mind közül itt, a tengerparti hegyen töltötte.

A FŐNÖK FIÁNAK CSAPATA

Édesapjával ellentétben Sztálin 1921-ben született fia, Vaszilij Dzsugasvili vonzódott a sporthoz, különösen a jégkoronghoz. A világháború után két évvel a Szovjet Légierő moszkvai körzete parancsnokának nevezték ki, és fontos előmozdítója volt a tervnek, hogy a légierő 1944-ben alapított sportegyesületét, a VVSZ-t az ország kirakatcsapatává tegyék.

A hokiban elért biztató eredményeket azonban a futballban már nem volt idő lemásolni, Sztálin 1953-as halála egyúttal a klub végét is jelentette. Vaszilij jó kapcsolatot ápolt a csapat futballistáival, Anatolij Akimov kapusnak például ő segített beszerezni a gyógyulásához szükséges orvosságokat súlyos tüdőbetegsége idején.

A Sztálin-utód egyébként apja halála után nyolc év börtön, majd rövid házi őrizet után 1962-ben hunyt el, rejtélyes körülmények között, állítólag súlyos alkoholistaként.

Sztálin és fia, Vaszilij – GALÉRIA

Orvosai biztatták, mondván, a sós, párás levegő segít megőrizni egészségét, amely azonban így sem volt tökéletes: a múzeumi elvtársnő a diktátor fogason lógó, erősen kopott, fekete bőrkabátját megtapintva megjegyzi, viselője a karját-lábát eltakaró ruhadarabot szinte reggeltől estig magán tartotta, szégyellve testi tökéletlenségét. Gátlásait azonban a nagykabáttal együtt bátran levethette a hatalmas magánmedencét rejtő oldalhelyiségben, és amíg fel-alá úszkált a népvezér (tekintetét a mozaikdíszes falakon pihentetve), a gramofon szomszéd szobából beszűrődő hangjai nyugtathatták megviselt idegeit.

A testmozgást nem szerette, már csak hibásnak érzett fizikuma keltette szemérmessége miatt sem, ám mint a szocsi dácsában is megszemlélhető eredeti eszközök bizonyítják, a sakk és a biliárd közel állt hozzá (csoportunk tagjai közül néhányan áhítattal simítottak végig a Sztálin testalkatához igazított, hét évtizedes dákón). A bronz kilincseket lenyomva benyithatunk az enteriőrjükben a hagyományos elegancia és a szovjet giccs ízléstelen elegyét sugárzó termekbe, amelyekben éppúgy megfér a szovjet államfő puritán ágya, mint a házimozinak helyt adó szobában elterülő széles bőrfotel vagy a tekintélyes íróasztal. Dermesztő az ellentmondás a felhőtlen pillanatokról árulkodó családi fotók és a kegyetlen népirtó politikai életműve között, még ha felesége öngyilkossága és fiai tragikus sorsa pontosan mutatja is, az otthoni béke szintén csak egy-egy fénykép hamis illúziója. Mint mondják, egyedül lányát, Szvetlanát szerette igazán – a történelem csavarja, hogy az asszonytól született unokája ma agyontetovált, buddhista punkként él Amerikában.

Sajátos a jelenkori Oroszország viszonyulása a szovjet múlt emlékeihez, hiszen miközben csak a Wikipedia ötvenhárom nagyvárost listáz a Lenin-szobrot őrző településeket sorolva (köztük az egyebek mellett a Luzsnyiki Stadion oldalában álló, ormótlan bronzalakjára büszke Moszkvát), Sztálin időszakára a köztereken csupán néhány, közvetett nyom emlékeztet. Eleve különös, hogy az utókor a szimbolikus emlékművek megőrzésével elfogadta a folytonosságot a Szovjetunió sötét évtizedei és a rendszerváltás utáni Oroszország világa között, az előbbi javára eldőlt Lenin–Sztálin emlékezeti különmeccs pedig szintén felvet kérdéseket. Amikor a dilemmát szóba hoztam a világbajnokság kezdete óta naponta négyszáz látogatót vonzó szocsi dácsa múzeum-igazgatónőjének, lazán megvonta a vállát: „Úgy látszik, Lenin jó ember volt, Sztálin pedig rossz.”

A CSÚFOS BUKÁS UTÁN ÖRÖKRE ELTŰNT ERDÉLYI TRÉNER

Ami Sztálint illeti, az ő lelkén szárad például a két világháború közötti korszak egyik méltatlanul elfeledett labdarúgótrénerének halála. Mint Ch. Gáll András 2015-ös, „Magyar futballedző Sztálin kivégzőosztaga előtt” című írásával megismertette a hazai olvasókkal a történetet, az 1903-ban született Limbeck Gyula a török Galatasaraynál, valamint a francia Lyonnál és Amiens-nél töltött időszaka után a Szovjetunióba költözött, ahol az újonnan szervezett bajnoki rendszerben szükség volt a külföldi hozzáértők tapasztalatára.

A baszk válogatott vendégszereplését
reklámozó plakát – GALÉRIA

Előbb Zaporizsjában dolgozott az erdélyi szakember, később a Sztal Dnyipropetrovszknál kapott munkát, majd miután következő állomásáról, a Dinamo Tbiliszitől menesztették (a játékosok fellázadtak az italozást tiltó rendelkezése ellen), 1937 tavaszán a Lokomotiv Moszkva alkalmazta. Abban az évben különleges vendéget fogadott a moszkvai labdarúgás, a spanyol polgárháború idején a Szovjetunióban ideológiai partnert találó Baszkföld válogatottja érkezett a fővárosba, ahol először éppen a Lokomotivval kötött le mérkőzést.

Moszkvában járva a klub saját múzeumától kértem segítséget az 1937. június 24-i, végzetes következményekkel járó mérkőzés körülményeinek további megismeréséhez, a Dmitrij Alekszandrovics Minajev által rendelkezésünkre bocsátott források némi eligazítást nyújtanak a részleteket illetően.

Noha eddigi ismereteink erre utaltak, szinte bizonyos, hogy Sztálin nem volt ott a Dinamo Stadionban összezsúfolódó kilencvenezer ember között: sem a találkozóról máig megmaradt filmtudósítás, sem a korabeli sajtó, sem az egyesület múltját feldolgozó oldalak visszaemlékezései nem tesznek említést az egyébként feltehetőleg figyelmet érdemlő részletről. A Sztálin-rendszer kegyetlensége azonban a vezér jelenléte nélkül is érvényre jutott a moszkvai csapat szörnyű csapásként megélt, 5:1-es vereségének tragikus következménye révén.

„Nem vártunk csodát a vasutas csapattól, de ilyen megaláztatásra senki sem számított” – mondta az esetről az egykori sajtó tanúsága szerint Borisz Paikadze (1915–1990), a huszadik század legjobb grúz játékosának választott Dinamo Tbiliszi-csatár, aki később a kaukázusi futball atyjának nevezte az őt felfedező magyar edzőt. A tbiliszi rivális játékosánál jóval keményebben fogalmazott a mérkőzésen pályára lépő Lokomotiv-támadó, Vaszilij Szergyukov, talán nem is sejtve a kritikájában rejlő szörnyű veszélyt: „Az európai futball ismerőjeként beállított Limbeck Gyula valamilyen okból elmulasztott minket felkészíteni a baszkok játékára. Teljesen összezavartak minket. Az első félórában kaptunk négy gólt, aztán nagyjából rendeztük a sorainkat, a második félidő már kiegyenlített küzdelmet hozott.”

Noha Limbeck baszk játékosokról rajzolt, vidám karikatúráit néhány nappal később még közölte a Krasznoj Szport lap, a trénernek ezt követően nyoma veszett. Forrásaink állítása szerint a moszkvaiakra szégyent hozó vereségért kegyetlen árat kellett fizetnie, a bűnbakká tett 34 éves férfit letartóztatták és fejbe lőtték (igaz, létezik olyan verzió, amely szerint csak 1955-ben halt meg). A homályos végkifejlet részleteit megismerni ma már szinte lehetetlen, a futballtörténelemben is példátlan büntetés hátterét kutatva azonban nem szabad elfelejtenünk, a nagy tisztogatások időszakában járunk.

ÉJJEL-NAPPAL VARRTÁK A JÁTÉKOSOK A „GYEPSZŐNYEGET”

Nem ok nélkül igyekeztek mindent tökéletesen elrendezni a szervezők egy évvel korábban, a sportolók 1936. július 6-ra meghirdetett felvonulása előtt sem. Előzetesen Alekszandr Koszarev, az Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség (Komszomol) futballkedvelő elnöke kezdeményezte, a grandiózus propagandaesemény csúcspontjaként mérkőzzön meg egymással a Vörös téren a Szpartak Moszkva első és második csapata.

Bár az ötlet jókora felháborodást keltett a saját klubjukat, a Dinamo Moszkvát támogató Belügyi Népbiztosság (NKVD) vezetői körében, a tervet végül jóváhagyták, a mérkőzésre a Szpartak készülhetett. Nem is akárhogyan: a Kreml vörös falai elé leterítendő, kilencezer négyzetméteres filcborítást a sportklub tagjainak kellett a játékra előkészíteniük. A tét nem is lehetett volna nagyobb: a mérkőzést a pártvezér, az addig futballeseményen még sohasem járó Sztálin személyesen óhajtotta megtekinteni.

ELIRIGYELTÉK
ADOLF HITLER STADIONJÁT

Nem a Luzsnyiki Stadion lenne az orosz labdarúgás első számú szentélye és a világbajnoki döntő helyszíne, ha sikerül megvalósítani a Sztálin-rendszer monumentális stadionépítési tervét. A Központi Sztálin Stadion, vagy mai ismert nevén Izmajlovo Stadion hetven éve félkész állapotban, tízezres lelátóval áll Moszkva egyik félreeső parkjában. Eredetileg 120 ezer (egyes források szerint 200 ezer) néző befogadására tervezték, a megalomániás szovjet állami építészet csúcsalkotásának szánták, és bár a munkálatok már 1933-ban elkezdődtek, a fő ösztönzést állítólag az Adolf Hitlertől elirigyelt, az 1936-os olimpiára épített berlini óriásstadion adta Sztálinnak.

A harckocsikkal és repülővel díszített tribün alatt bunkerrendszert is kialakítottak, egyes feltételezések szerint maga a stadionprojekt csak a védelmi rendszer kiépítésének álcázására szolgált. A második világháború azonban közbeszólt, a munkálatokat leállították, és később szándék vagy pénz hiányában sohasem fejezték be.

A Központi Sztálin Stadion – GALÉRIA

„Amint lezárták az utcákat a forgalom elől, a játékosok lószerszámok készítésére használatos, hatalmas tűkkel felszerelkezve nekiálltak összevarrni a helyszínen a méretes filcdarabokat – emlékezett vissza Andrej Sztarosztyin, a Szpartak Moszkva legendás játékosa. – Az első csík körbetekerte a GUM áruház épületét is. A szőnyegvarrás rabszolgái lettünk, olyan kilátástalannak tűnt a munka, hogy úgy éreztük, mintha egy szörny szívná ki minden energiánkat. Nem számított már rang és cím, az egyesület valamennyi tagja részt vett a nagy varrásban. Lehettél akármennyire teledekorálva kitüntetésekkel, tűt kellett ragadnod, és öltened, öltened, öltened kifulladásig.”

A szőnyeg elkészült.

Aggódva várták a résztvevők, miként fogadja majd Sztálin a számára idegen játékot. Semmit sem bíztak a véletlenre, a sportparádé koreográfusa, Valentyin Plucsek színházigazgató és Andrej Sztarosztyin közösen dolgozta ki a forgatókönyvet, amely a garantált izgalom kedvéért 4:3-as végeredményre íródott, sok-sok érdekes akcióval és a Szpartak első csapatának győzelmével. Biztos, ami biztos, megbeszélték azt is, hogy ha Sztálin esetleg unatkozni kezd, a mellette álló Koszarev elnök meglengeti fehér zsebkendőjét, és az egyezményes jelre a játékot azonnal abba kell hagyni. A pártfőtitkár azonban élvezte a látványt, olyannyira, hogy az eredetileg harmincpercesre tervezett futballbemutató végül negyvenhárom percig tartott.

Három évvel később már jóval lazább felfogásban, előre rögzített mérkőzésmenet nélkül csapott össze egymással a Szpartak Moszkva és a Dinamo Moszkva a Vörös téren, amelyet – szinte elképzelhetetlen módon – természetes gyeppel borítottak, a füves talajt egy szokolnyiki pályáról kiásva és darabokban átszállítva a főváros központjába. A testkultúra ünnepe alkalmából rendezett mérkőzés 0:0-s döntetlent hozott, visszaemlékezések szerint Sztálin tapssal jutalmazta a műsort, a legjobban a Szpartak alapítója és kulcsembere, Nyikolaj Sztarosztyin játéka ragadtatta el.

Az ország futballbálványának népszerűsége azonban idővel egyre jobban zavarta, eltüntetésére három évvel később alkalmat adott a vetélytárs Dinamóhoz kötődő rettegett titkosszolgálati vezető, Lavrentyij Berija ördögi terve. Edvard Radzinszkij történész Sztálin-életrajzában olvassuk: „1942. május 20-án Sztarosztyin éles fényre ébredt. Egy pisztolyt látott az arcába szegeződni, és valaki ráordított: »Felkelni!« Sztarosztyint kivezették, belökték egy kocsiba, és elvitték a Lubjankára. Megmutatták neki a már agyonlőtt Koszarev vallomásait. Koszarevet kényszerítették, hogy vallja be: a következő sportparádén likvidálni akarta a párt és a kormány vezetőit, és e célból sportolókból harci osztagot hozott létre, élén Nyikolaj Sztarosztyinnal. Ugyanazon az éjszakán letartóztatták három öccsét is. Mind a négyen tíz év lágert kaptak, ami akkoriban még a legenyhébb ítéletnek számított...”

AZ ELVESZETT PIPA ÉS AZ ELTŰNT KUPA

A történet szerint Sztálin egy alkalommal bányászok küldöttségét fogadta, a találkozó után azonban észrevette, hogy nincs meg a pipája. „Nem lehet, hogy valamelyik bányász tette el?” – fordult ekkor Berija elvtárshoz, a szovjet titkosszolgálat vezetőjéhez, aki rögvest megígérte, valamennyiüket kifaggatja. Néhány nappal később Sztálin elégedetten újságolta, hogy meglett a keresett pipa, ott volt az íróasztala fiókjában. „Milyen kár – jegyezte meg Berija. – Pedig időközben már minden bányász bevallotta, hogy ő lopta el.”

A grúz származású belügyi vezető módszereit megismerték a Sztarosztyin család tagjai is, a Szpartak-legenda Nyikolaj Sztarosztyinra rábizonyított összeesküvési rágalomról és az 1942-es letartóztatásról szó esett cikkünk végén is. A futballistánál csupán három évvel idősebb kommunista vezető ifjú korában maga is futballozott Tbilisziben (állítólag játszott is Nyikolaj Sztarosztyin ellen), a moszkvai nagypolitikába beszállva minden eszközzel igyekezett a futballban a belügyi csapatokat, így a Dinamo Tbiliszit és a Dinamo Moszkvát támogatni.

A legszélsőségesebb eset alighanem a 1939-es Szovjet Kupa-sorozatban fordult elő: miután Sztarosztyinék csapata, a szakszervezeti hátterű, értelmiségi környezetben működő Szpartak legyőzte a döntőben a Sztalinec Leningradot és átvette a kupát, a központból jelezték, hogy a győzelem érvénytelen, egy vitatott bírói döntés miatt újra kell játszani a Dinamo Tbiliszi elleni elődöntőt (!). A megismételt mérkőzésen másodszor is felülmúlta a belügyi együttest a Szpartak, a 3:2-es siker emlékét Nyikolaj Sztarosztyin így idézte fel: „A díszpáholyba felpillantva láttam Beriját, amint őrjöngve tajtékzik, felrúgja a székét és kiviharzik a stadionból.”

 

2018.12.23 16:19:50

Foci vb 2018 FARKAS MÁTÉ

Ezek voltak a nyári futball-vb legjobb és legrosszabb reklámjai – szakértői toplista.

2018.07.23 20:28:23

Foci vb 2018 nemzetisport.hu

Igazán lírai: Wendell Lira majdnem öngyilkos lett, de a trófea megváltoztatta az életét, majd Oroszországban...

2018.07.17 16:53:30

Foci vb 2018 MAROSI GERGELY

A rugalmasság, a pragmatizmus és a reaktív futball nyert, az unalomba dermedő labdabirtoklás vesztett a vb-n.

2018.07.16 23:30:24

Foci vb 2018 VINCZE ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. A kulijátékosoknak a perisici szintet kellene karcolgatniuk.

2018.07.16 23:28:31

Foci vb 2018 SZELI MÁTYÁS

ALAPVONAL. Ezért is írom le immáron sokadszorra, a most véget érő torna, a válogatott futball »állapota« újabb bizonyítéka annak, hogy minőségileg rosszat tesz a világbajnokságnak a négy vagy nyolc év múlva esedékes létszámemelés.