Nem csak ünnepekre – Ballai Attila publicisztikája

A régi időkben ilyenkor, ünnepeken – és egyéb alkalmakkor, leginkább nyaralásról, balatoni SZOT-üdülésről – képeslapot írtunk. A húsvéti üzenet egyik oldalán nyuszi, hímes tojás, barka, a másikon rövid, lényegre törő üdvözlet, jókívánság, információ, esetleg poén. A mondandónak a szűköcske terjedelem mellett az is határt szabott, hogy bárki elolvashatta a postás kisasszonytól az elhárító tisztig, bár az utóbbinak a lezárt borítékban küldött levél sem jelentett akadályt. Manapság SMS-ben, mailben és a közösségi mediában érintkezünk, de alább megkísérlem megidézni a letűnt világot, amelyben még alapkövetelménynek számított, hogy a mondatnak legyen eleje és vége is; azt persze nem írhatom, amit 1986 tavaszán, hogy „Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null!”, de labdarúgó-válogatottunk múlt vasárnap is nyert 3–0-ra, igaz, San Marino ellen, majd szerdán Andorrában győzött 4–1-re. U21-es csapatunk ellenben három vereséggel és nem túl szívderítő mellékzöngékkel zárta a korosztályos Eb hazai csoportmeccseit. Pandémiától megdermedt létünkben egyébként is a sport adta a napokban a legszembetűnőbb életjeleket, az úszástól a kézilabdán át egészen a lövészetig. Az érintetteknek ezért hadd küldjek ezúton nem kizárólag ünnepi hangulatú, nyílt képeslapokat, előre megértést kérve mindenkitől a tegező és közvetlen formáért.

Kezdjük felnőtt futballválogatottunkkal a sort! „Kedves fiúk! Ki hitte volna, hogy egyszer még megéljük: azon sopánkodunk, hogy első három vb-selejtezőnkön hét pontot szereztünk. Nekem legalábbis fáj a lengyelek elleni egyperces üzemzavar, de az, hogy újra vannak talán túlzó igényeink is, azt mutatja, visszatért a hitünk. Különösen fontos ez most, amikor megadatik nektek, ami magyar labdarúgónak eddig még soha, és valószínűleg ezután sem fog: részben hazai világversenyre készülhettek. Húsz-egynéhány ember hosszú idő óta szerezhet ekkora örömet több milliónak, mint júniusban. Ha a Puskás Arénában mindent kiadtok magatokból, az felmérhetetlen számú, azonnal gyógyító, mellékhatások nélküli vakcinával érhet fel.”

U 21-es csapatunk sérülésektől, járványtól tizedelten, egyébként is a lehetségesnél fiatalabb és tapasztalatlanabb garnitúrával vágott neki a hazai rendezésű Eb-nek, és szenvedett el három vereséget, 2–11-es gólkülönbséggel. Egy korosztály egyszeri balesete – még ha igen súlyos is – azért nem végzetes, inkább a vezetőedzőként bemutatkozó Gera Zoltán személye és jövője izgalmas, ezért e levélkét neki címeztem. „Kedves Zoltán! Veled kapcsolatban kritikus hang még szinte nem jelent meg a magyar sajtóban, és ez nem a Te hibád, hanem a miénk. Most azonban le kell szögeznünk, hogy a románok elleni ostoba kiállítás, több felesleges, otromba szabálytalanság, fegyelmezetlenség, a hollandok elleni összeomlás, gyakorlatilag minden jel azt mutatta, hogy ez az ifjonc, rutintalan társaság kevés muníciót, útmutatást kapott. Természetesen nem te nevezted ki saját magadat, de túl korán jött ez a feladat, még nem voltál alkalmas rá. Remélem és kívánom, hogy előbb-utóbb az legyél, de tudnod kell: futballistaként elég volt egy-egy virtuóz mozdulat, kapáslövés, olló, edzőként viszont egészen más kell. A szakmai képességek mellett eredeti érzelmek, gondolatok; ezeknek a mérkőzések utáni nyilatkozataidban nyoma sem volt. Szomorú volt hallani, hogy 6–1-es vereség után is beérted a klisékkel. Igaz, úgy fogalmaztál, hogy vállalod a felelősséget a történtekért, de ez mit jelent? Ugye, nem csak közhelynek szántad? Kérlek, valóban tedd mérlegre, mekkora felelősséggel és milyen következményekkel jár, hogy játékos-pályafutásod már a lezárt múlt, hogy mire készülsz a jövőben, mit szeretnél a labdarúgástól, az élettől, és ezért mire vagy hajlandó és képes!”

Hosszú Katinka kételyei, ha vannak, viszont még aktív úszói minőségéből és az olimpia közeledtéből fakadnak. Az országos bajnokság után, célozva többféleképpen értékelhető teljesítményére, ezt találta mondani: „A média pánikol, én úszom, az időmérő pedig méri az időt”. Ezért érzem fontosnak, hogy neki is üzenjek. „Kedves Katka! Szerintem a média nem pánikol, én legalábbis biztosan nem, sőt, pályafutásodat Rio óta háboríthatatlan nyugalommal követem. Hiszen már nem ronthatod, rombolhatod le, amit eddig elértél. Neked már nem kell megvédened semmit, a három olimpiai arany ott van a vitrinedben vagy akárhol és a magyar sporttörténelem legfényesebb lapjain. Történjék Tokióban bármi Veled, vagy szélsőséges esetben akár nélküled, mindenki korszakos bajnokként tisztel, úgyhogy pánikra senkinek semmi oka. Ússz, ameddig és ahogyan tudsz, azaz inkább akarsz, ebben a sportágban szerencsére minden egyértelmű, mert az időmérő valóban méri az időt. Tőled és a médiától függetlenül.”

Női kézilabda-válogatottunk március végén kijutott az olimpiára, majd április 1-jén irdatlanul nehéz csoportba sorsolták. Ráadásul súlyosnak tetsző, de a részvétel lehetőségét tőle el nem vevő vállsérülést szenvedett Kovacsics Anikó csapatkapitány. Így aztán őt több okból is megilleti az ünnepi biztatás. „Kedves Anikó, beceneveden Misi! Sok erőt csak azért nem kívánok neked, mert tudom, hogy az egyébként is megvan benned. Életed egyik legjobb játékával oroszlánrészt vállaltál abban, hogy elérd életed lehetőségét, az olimpiai szereplést. Ezért is volt kétszeresen riasztó látvány, hogy kiugrott a vállad. De nem szakadt szét, úgyhogy nincs itt a világvége. Két hónap kihagyás vár rád, az olimpia viszont három és fél hónap múlva kezdődik. Veled! Végre egyszer kicsit kipihenheted magad. Azért is rád fér, mert kegyetlen csoportba kerültünk, még a negyeddöntőbe jutásra sincs garancia. De remény igen, ez erősítsen mindennap. Nem csak magad miatt kell ott lenned Tokióban!”

Kiváló sportlövőink, Sidi Péter és Péni István összekülönböztek az indiai világkupaversenyen azon, hogy utóbbi nem tartotta szabályosnak előbbi puskáját, ezért Péni és a vele tartó Pekler Zalán visszalépése miatt a magyar trió nem állt ki a csapatdöntőre. A párját ritkító eset is megér néhány sort, ami persze nem merülhet ki az üdvözlésben. „Kedves Péter és István! Nem fogok igazságot tenni köztetek, meg sem kísérlem. Nem ismerem igazán a sportágat, titeket és a konkrét szituációt sem. Csak a mindenki, így a komplett magyar sportlövészet számára arcpirító végkifejletet. Ezért csupán annyit kérek szelíden, ne gyűlöljétek ennyire nyilvánvalóan, látványosan egymást! Mindketten klasszisok vagytok, nem hiszem, hogy az ellenfél tisztelete, ez az alapvető sportolói erény nyomokban sincs meg bennetek. De ha nem is tisztelitek a másikat, legalább ne vegyetek róla tudomást! Sok felesleges energiát és koncentrációt emészthet fel ez a mérgezett viszony, ráadásul egy idegsportágban. Kezdetnek elég lenne egyetlen lépés a viszonylagos megbékélés felé. Aki ezt megtenné, azzal nem a gyengeségét, hanem az erejét bizonyítaná.”

Végezetül egy közös bátorítás, mindannyiunknak. „Kedves sportkedvelők, sportőrültek! Egy éve már, hogy kizökkent a világ a normális kerékvágásából, és az egyre kevesebb kapaszkodó egyike, ami még ahhoz és a régi életünkhöz köt minket: a sport. Szoboszlai Dominik gólja Izland ellen, a magyar–szerb női kézilabda olimpiai selejtező, a férfi kosarasok Eb-kvalifikációja még otthon, egyedül, begubózva, a tévéfotelban ülve vagy a beteg­ágyon fekve is közösségi élményt adott. De már közel a kilábalás! Ha minden a tervek szerint halad, nyár elejére nyit az ország, mindjárt magyar–portugál, magyar–francia budapesti Eb-meccsel kecsegtetve bennünket. Addig bírjuk ki, vigyázzunk magunkra, egymásra, a magyar sportra! Áldott, felhőtlen húsvéti ünnepeket és békés, testben, lélekben egészséges hétköznapokat mindenkinek!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!