„Közbátorléti nyüsletés” – Rubold Ödön és a sport

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2021.04.01. 18:54
null
„Az öcsém a Fradiban, Győrben és Újpesten vitte sokra. Örömből futballozott, nagy élvezetet talált abban, hogy kiszolgálja a többieket.” (Fotók: Balogh László)
Az egykori ördögfióka, a Nemzeti Színház művésze nem feledi tolnai gyökereit, megbecsüli, amit a nagy öregektől tanult és figyelmeztet: a halászlé nem vicc.


– Azt hallottam, hogy tehetségesebb futballista volt, mint öccse, Péter, aki pedig több mint kétszázszor játszott az első osztályban.

–Dehogy. Az öcsém a Fradiban, Győrben és Újpesten vitte sokra, ami nem véletlen. Ráadásul jobb a felépítése, mint az enyém, arról nem beszélve, hogy én ideges, kapkodó voltam, ő higgadt, örömből futballozott, nagy élvezetet talált abban, hogy kiszolgálja a többieket.

– Játszottak egy csapatban?

– Nem. Öt év van köztünk, amikor ő ifi lett, én már nem voltam Tolnán. De együtt sokat játszottunk. A házunknak amolyan régi, nagy, méretes kapuja volt, megerősítve vaspántokkal, a háromszögeket krétával beszámoztuk, és úgy lőttünk szó szerint kapura.

– Nem morogtak érte a szüleik?

– Ezért nem, de amikor frissen volt meszelve a ház fala és a bőrlabda látványos foltokat hagyott rajta, hát... Maradjunk annyiban, hogy nem voltak boldogok.

– Érdekes, hogy a szüleik önnél ragaszkodtak a továbbtanuláshoz, Pétert pedig támogatták abban, hogy a futball legyen az élete.
– A második gyerek mindig más, meg aztán Petinek annyira a labda volt a mindene, hogy engedniük kellett. Jellemző, hogy amikor zongoraóránk volt, én megérkeztem a tanárnőhöz, ő pedig eldugta a kottákat a házunk melletti bokorba és rohant a vásártérre futballozni.

– Szép emlékei vannak Tolnáról?
– Az nem kifejezés. Tolna a szívem csücske. Szegény édesanyánk januárban meghalt, s miközben az öcsémmel rendezgettük az emlékeit, arról beszélgettünk, mikor megyünk haza.

– Visszatekintve furcsa, hogy a műszaki egyetemre felvételizett, villamosmérnöknek tanult.

– Nem is éreztem jól magam. Azért mentem oda, mert apám unokatestvére és a felesége villamosmérnökök voltak, s azzal beszéltek rá a műszakira, hogy a számítógépeké a jövő, nem szabad kimaradni ebből. Gondolja el, mindez a hetvenes évek elején... A lényeg, hogy valahogy becsúsztam, de annyira, de annyira nem érdekelt az egész. Viszont óriási élet volt az egyetemen, élőben láthattam Latinovits Zoltánt, a Vár Klubban a zene minden műfaját tálalták, ezt élveztem.

– És akkor jött Krizsai Tibor...
– Szobatársam volt a kollégiumban, hatan együtt, emeletes ágyak, egy-egy szekrény, íróasztal, de ezt csak a hangulat kedvéért... A lényeg, hogy elkezdte mondani, hogy magas vagyok, jól beszélek, miért ne lehetnék színész, ha itt rosszul érzem magam. Mondtam a közhelyeket, hogy link szakma, léha élet, de azonnal rávágta, hogy és a Latinovits? Ő is mérnökként kezdte. Aztán megláttam, hogy az egyetemi Szkéné színpad felvételt hirdet, egy verset tudtam igazán jól, Adytól a Magyar Jakobinus dalát, elmondtam, Wiegmann Frédi pedig mondta, próbáljuk meg.

Szerencsésnek mondhatja magát: a Nemzeti Színházban három éven keresztül Sinkovits Imrével volt közös öltözője
Szerencsésnek mondhatja magát: a Nemzeti Színházban három éven keresztül Sinkovits Imrével volt közös öltözője


– Sikerrel járt, hiszen otthagyta a műszakit és átment a színművészetire.

– Azért nem egyik napról a másikra. Elsőre nem vettek fel, nem is voltam jó, másodjára már igen. Ehhez kellett az a rengeteg minden, amit a Szkénében tanultam, higgye el, remek műhely volt, s talán az is, hogy katonaként katonaruhában mentem, ez arra volt jó, hogy megjegyezzenek.

– Színész lett, az öccse pedig futballista. Mintha a szüleik örökségét követték volna.

– Tulajdonképpen igen. Az apám fantasztikus, volt amatőr színész, rendezői tanfolyamot is végzett, emellett vízilabdakapus az ob II-ben, úszó- és kosárlabdaedző. Nem volt olyan esemény Tolnán, amiben ne lett volna szerepe. Ilyen volt Tolna, a kisváros szellemisége, ezt nevezte Sütő András közbátorléti nyüsletésnek. Kisgyerekként apámmal voltam színpadon is. Valami divatbemutatón volt műsorvezető, én is felléptem, az akkor divatos mackóruhát mutattam be, kezemben futball-labdával. Apám azzal konferált be, hogy „Itt egy ördögfióka-gúnya?” Nagyon megsértődtem, hiszen én egy olyan rendes, aranyos gyerek vagyok...

– Nagyon hamar a Nemzeti Színház tagja lett.

– A véletlen is kellett hozzá. A Népszínházhoz szerződtem, aztán szó szerint egyik napról a másikra mi lettünk a Nemzeti, a főrendező Vámos László pedig – mint egy jó edző – ragaszkodott ahhoz, hogy viszi magával az embereit. Ez akkor volt, amikor önálló lett a Katona József Színház és sokan mentek oda a Nemzetiből. Vámos főrendezőként, az ön édesapja, Malonyay Dezső pedig igazgatóként kapta a feladatot, hogy vágjon rendet a Hevesi Sándor téren. Vámos vitte a művészeti vonalat, édesapja pedig tartotta a hátát a hatalom felé, gondoljon csak a Csíksomlyói passióra, Sütő Advent a Hargitánjára, az István, a királyra vagy A velencei kalmárra. Volt némi vihar körülöttük.

– Remek társulat volt.

– Hajaj... Kubik Anna, Peremartoni Krisztina, Papadimitriu Athina, Kováts Adél, Götz Anna, Pregitzer Fruzsina, Tóth Éva, Bubik István, Funtek Frigyes, Hirtling István, Mácsai Pál, Ivánka Csaba, Tahi József, Kalocsay Miklós – jutnak hirtelen eszembe a kortársaim, s bocsánatot kérek attól, akit kifelejtettem. Rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk, ahogy az jó a fiataloknál.

– És a nagy öregek...?

– Hinni szeretném, hogy tanultam is tőlük. Olyan szerencsém volt, hogy három évig Sinkovits Imrével volt közös öltözőnk. Csodáltam a műveltségét, a felkészültségét, a szellemi és fizikai erejét. De a legjobban azért bámultam, hogy mindent a maga javára tudott fordítani. Egyszer például rettenetesen mérges volt, mert a rendező felbosszantotta. Az öltözőben jó darabig mondta a magáét, majd hosszú csend következett, végül bejelentette: ez az érzés nagyon jó lesz ebben vagy abban a jelenetben. Megtalálta a sérelmek értelmét.

– És Sinkovits mellett Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Őze Lajos... Nem csupán a szakma mesterei, kisugárzásuk volt.
– Enyhén szólva. Szerették, amit csináltak, és szerették a Nemzetit. Abban nevelkedtünk, hogy fel kell épülnie az új Nemzetinek. Most már a miénk, én pedig büszke vagyok arra, hogy az akkori társulatból csak én vagyok aktív tagja a mostaninak.

Rubold Ödön a Wekerle Sándor örökségét jelentő Wekerletelepen él
Rubold Ödön a Wekerle Sándor örökségét jelentő Wekerletelepen él


– Érdemes művész, állami kitüntetése is van, de ami engem illet, szerintem azok az elismerései az igazán mérvadók, amelyeket a társulata szavazott meg titkosan. Gondolok a két Rajz János-díjra, a három Farkas-Ratkó-emlékgyűrűre.

– Büszke is vagyok rájuk. Egy-egy ilyen belső elismerés az önbizalomnak jót tesz. Meg persze a hiúságnak is, mert ne feledje a mondást, hogy kétféle színész van, a női színésznő és a férfi színésznő.

– Emlékszem arra a Rómeó és Júliára, amelyben Tybaltként a Mercutiót alakító Bubik Istvánnal vív a színpadon. Igazi sportteljesítmény volt, már elnézést a képzettársításért.
– Az volt. Tizenöt percen át vívtunk, és közben ugyebár ott volt a szöveg is. Ezért a jelenetért annyit edzettünk, mint két profi sportoló. És milyen a sors? Most próbáltuk a darabot a Nemzetiben, Montague-t játszom, de a Capuletet megformáló Horváth Lajos Ottóval is vívok, kétkezes karddal, lassabban persze, úgy, mint amikor két öreg megy egymásnak.

– Van még valami, amiről mindenképpen beszélnünk kell! A halászléről. Láttam egy felvételt, hogyan főzi. Lenyűgöző.
– A halászlé szent. Ami engem illet, csak Petiét, Bajor Laci barátomét és a sajátomat eszem meg. Csupán a tolnai halászlé játszik nálam, amelyet ugyebár gyufatésztával tálalnak. Ha már szóba került, kérném, hogy küldje el nekem a cikket megjelenés előtt, mert korábban megesett, hogy a szerző kihagyta a receptemből a hagymát. Hónapokon át cukkoltak a barátaim...

– Nehezen tűrte?

– Nem volt könnyű, de egy életre megtanultam, hogy van, amivel nem lehet viccelni.

A TOLNAI HALÁSZLÉ
Rubold Ödönnek nem csupán kedvence a halászlé, hanem kitűnően is főzi. Természetesen tolnai módon, azaz mindent egyszerre tesz oda főni, nincs passzírozás, és gyufatésztával tálalja. Érdemes követni a receptjét.
Hozzávalók: 1 kg ponty, élősúlyban, 1 db közepes krumpli pucolva, félbevágva, 1 db közepes vöröshagyma apró kockákra vágva, 1 db kisebb paradicsom, fél zöldpaprika, víz, 1 púpozott kanál törtpaprika
Elkészítés: főzés előtt körülbelül egy órával a megpucolt és szeletelt haldarabokat (másfél-két centi szélesre vágva) megsózzuk, minden darabot külön, állni hagyjuk, belekerül a fej kettévágva és a farok is; megpucoljuk és felvágjuk a hagymát; megpucoljuk a krumplit, vízbe tesszük, hogy ne barnuljon; a zöldpaprikát, paradicsomot megmossuk. Kifőzzük a házi tésztát.
Az alapanyagokat belehelyezzük a lábosba, bográcsba, kivéve a tejet vagy ikrát, ami a befejezés előtt körülbelül 10-15 perccel kerül a lobogó lébe. Felforrás után jön a paprikázás (ha kell, utánsózás), majd lobogó forrással fél órát főzzük.
Mindenkinek magának kell kikísérletezni, hogyan dúsítja, milyen arányokat szeret.


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 27-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik