Népsport: csillag a gyászpaláston

A kor jó szokásának megfelelően a Nemzeti Sport újságírója Hegyeshalomnál felszállt a bécsi gyorsra, hogy a Keleti pályaudvarig tartó úton faggassa a sikeres olimpikonokat. Beszélgetéseit kénytelen volt megszakítani, mert Győrben, Komáromban, Bicskén vesztegelni volt kénytelen a szerelvény, hogy a helyi hatalmasságok is kifejezhessék elismerésüket.

Az első csoport legnevesebbje a tornában két-két arany- és ezüstérmet szerző Pelle István volt, de kiderült, hogy nem volt minden fenékig tejfel Los Angelesben.

A női tőrben harmadik Bogen Erna elmondása szerint azért nem nyert, mert hat kilót fogyott a tengerentúlon, ami nem tett jót a kondíciójának.  „Nem magyar gyomornak való ételek”  - kommentálta az ellátást, az öttusában 7. Somfai Elemér pedig megfejelte a véleményét: „Más a napsugár, más az íze, színe mindennek. Ehetsz, amennyi beléd fér és mégis soványodsz. Nem magyarnak való, no!”

Pelle nem panaszkodott, fürdött a dicsőségben, a Keletibe érkezve a küldöttség nevében flottul válaszolt az őt köszöntő Lázár Andor OTT-elnök köszöntésére  („ Végtelenül boldogok vagyunk, mert érezzük és tudjuk, hogy nemcsak magunknak, hanem nemzetünknek szereztünk dicsőséget”) , majd Lázár társaságában a Névtelen Hősök Emlékművéhez autózott, ahol újabb beszédet mondott: „A magyar olimpiai csapat első útja hozzád vezetett, első gondolatra hozzád száll, világháborúban hősi halált halt magyar katona!”

Innen már haza, az Úri utcába vezetett az útja. Házuk előtt óriási tömeg fogadta, az emberek vállán jutott el a bejáratig. A beszámoló szerint itt sokkal oldottabb volt,  „Szervusztok, fiúk! Köszönöm, hogy elkísértetek” – felkiáltással tűnt el a kapu alatt.

A következő csoportot az egyéniben és csapatban is győztes kardvívók fémjelezték. Este fél tízkor érkeztek meg, de hatalmas tömeg várta őket a Keletiben, miközben  „virágillat száll felénk: a csarnokon túl szegfűvel, őszirózsával borított autósor katonás glédája tűnik elénk”. Az egyéniben győztes Piller György a szintén bajnok csapat nevében is mondta, hogy „nem tettünk mást, mint hogy erős magyar hittel, erős magyar akarattal teljesítettük a kötelességünket! Meg akartuk mutatni és megmutattuk, hogy élni akarunk és élni fogunk!” 

Nemes gesztussal megemlékezett az 1929-ben motorbalesetben elhunyt Tersztyánszky Ödönről is: „Ragyogóan hoztuk vissza azt a kardot, amely az amszterdami olimpián győztes vitéz Terstyánszky ezredes kezéből hullott ki.”

A legnagyobb tömeg a harmadik csoportot fogadta, pedig  „félórás késéssel éjfélkor futott be a legnépszerűbb olimpiai bajnokokat, a vízipólózókat hozó vonat”. Ezzel együtt az ünnepség hosszú volt, Lázár Andor pedig a pátoszt is elővette:  „Ebben az éjszakában Budapest népe ezerszámra jött el, hogy lásson benneteket, mint érkeztetek meg a messze óceánon túlról... Édesanyánknak, a magyar hazának gyászpalástjára ti varrtatok csillaghímet... Ezt a dicsőséget egymás megértésével, egymás segítésével értétek el. Az összeműködésnek e klasszikus példája előtt mindnyájunknak meg kell hajolnunk... Szeretettel fogad benneteket ez a nemzet, amelynek talán nemcsak sport-, de egyetemes történelmében is aranybetűkkel lesz felírva a ti nevetek mind... Isten hozott benneteket hazánk megszentelt földjén!”     

És hiába közel a hajnal, a hősi emlékmű megkoszorúzása nem maradt el.

Utolsóként az ökölvívók érkeztek haza, soraikban az aranyérmes Énekes Istvánnal. Aki rendesen izgult, amikor a szövetség elnökétől, Karándy Imrétől megkapta beszéde szövegét. Karándy nyugtatgatta: „Ne ijedj meg, fiam, csak fel kell olvasni! Ahol zölddel aláhúztam, ott egy kicsit lassabban. Ahol pirossal, ott hangosabban. A fő, hogy ne ijedj meg, és értelmesen, tagolva beszélj.”      Énekes nem nyugodott meg,  „hiába sugdosnak neki, hiába intik lassúra, egyre jobban fokozza az iramot, végre egy végső k. o.-val befejezi beszédét”.

Énekest felvirágozott autókkal kísérik haza Angyalföldre, ahol „Csicsa” a beceneve. „Hétfőnyi szűkebb társaság ült az Énekes-autóban: maga a világbajnok, a világbajnok édesapja, a világbajnok édesanyja, a világbajnok két húga, Zsófika, a világbajnok gyengéje és végül a sofőr” , ennyien szállnak ki és fogadják az egetverő éljenzést a Szent László utca 110. szám előtt. Itt már felszabadult a bajnok, „boldog természetességgel közvetlenül kiabál szervuszt mindenfelé, kezet fog boldoggal s ha lenne, boldogtalannal is...” Miközben a tömegből kihallatszik egy kérdés: „Mit gondoltok, merre lesz a Csicsa szobra?”

Azért nem volt minden szép és jó, az intrika sem kerülte el az olimpikonokat. Az ökölvívóvezér Kanovszky Artúr a vízilabdázókat találta meg, azt írva a Nemzeti Sportnak, hogy a játékok előtti (pénzszerző) túrán tiszteletlenül viselkedtek a helyi magyarokkal. „Túlságosan nagy fiúknak érezték magukat”  – így Kankovszky, Komjádi pedig:  „A fiúk semmi olyat nem tettek, amivel ezt a kritikát megérdemelték volna. Horváth dr. előttem és tanúk előtt megcáfolta a fenti állításokat. (...) Az a chicagói eset számomra volt kellemetlen. Éjszakai utazás után érkeztünk meg New Yorkból összetörve, fáradtan. A fogadás után hosszas fotográfálásokba kezdtek, majd még egyszerre vagy húsz nő rohanta meg a csapatot s autóik lévén, pillanatok alatt nem volt csapatom. Hát persze, hogy megmondtam a magamét. Hiszen még az olimpia előtt voltunk! Rendet kellett teremtenem s teremtettem is! (...) Nekem, egyedül nekem voltak minden túraállomáson összekapásaim, mert nem adtam az óhazabeli magyaroknak reggelig tartó kimaradási engedélyeket.”

Pesten az is elterjedt, hogy a magyar csapat háza táján sok volt a fegyelmezetlenség. A Nemzeti Sport tudósítója határozottan cáfolta, már itthon: „A pesti sajtó hozzánk eljutott példányaiban rémregényeket olvastunk a magyarok »kilengéseiről«. Erről persze nem írtunk eddig semmit, mert nem sejthettük, hogy mennyire élénk a fantázia Pesten. Nos, általában nem volt semmi baj. Sőt bátran állíthatjuk, hogy a fegyelem példás volt. Ha akadt egy-két ember, aki önállósítani akarta magát, azt a vezetők nyomban kordába szedték, s senki ellen komoly kifogás nem merülhetett fel. A különböző eltűnésekről szóló történetek dajkamesék. (...)

A falubeli hangos veszekedések története is olimpiai mese. Kétségtelen, hogy ahol hatvan ember együtt van, ott lehetnek jelentéktelen összeszólalkozások, de komoly veszekedés soha nem támadt. Ok sem volt rá. (...)

A magyar team sportszerű volt és lelkiismeretesen készült versenyeire. A sikertelenséget máshol kell keresni. Elsősorban az optimizmusban, amivel az eredményeket vártuk, másodsorban pedig az idegekben, a küzdeni nem tudó szívben s bizonyos mértékig a versenyzési készség, a lelki rugalmasság hiányában. Az akaraterő kevésségében s bizonyos mértékig a felelősségérzet túlságos kidomborításában és természetesen a szerencse hiányában. Ezeket az okokat kell boncolgatni ahhoz, hogy a valódi hibákhoz eljussunk, de ne vádoljunk ártatlan embereket, s ne igyekezzünk bűnbakot keresni semmilyen okból.”

Bármennyire is szokás mifelénk.