MN 8413, avagy a sportszázad

2024.05.17. 15:55
null
Ma már csak emlék, amikor még az számított kivételnek, ha valaki nem vonult be katonának, és már arra a későbbi időszakra sem emlékeznek sokan, amikor az volt a különleges, ha valakit bevittek, hiszen hazánkban húsz éve sorkatonaság sem létezik. Az 1950-es évek sportszázada pedig már olyan régi történet, hogy végképp alig élnek köztünk a tanúi, kész szerencse, hogy Hoppe Pál és Szabó Ferenc a rendszerváltozás küszöbén, 1989-ben vette a fáradságot, és könyvben örökítette meg az emlékét.

 

 

Más kérdés, hogy akkor, amikor már fellazulóban volt a lappiac, bejött a világútlevél, gombamód alakultak a pártok és szervezetek, és egyáltalán, minden zugba besüvített a változás szele, miért íródott egy olyan könyv, amely akár a témát szolgáltató sportszázad megalakulásakor is megszülethetett volna.

Az 1950 januárjában (egy hónappal a Bp. Honvéd megalakulása után) 25 fővel életre hívott századot jó példának, az országos népszerűségű sportolókon keresztül a néphadsereg reklámjának is szánták, parancsnoka az egyébként közkedvelt Bikits István hadnagy (később százados) lett, de elég gyorsan kiderült, hogy az egész alakulat inkább emlékeztet Rejtő Jenő láthatatlan légiójára, mint valódi katonai egységre.

Az persze érthető, hogy az amúgy sem túl sokáig létező században szolgálók derűsen idézik fel ifjúkorukat, amelyben a tenyerükön hordta őket az ország és a rendszer, sportsikereiken pedig mit sem fogott az idő. Legendák sora szólaltatik és említtetik meg a Csillagok angyalbőrben című kötetben, kezdve mindenekelőtt az Aranycsapat Honvéd-játékosaival, Puskás Ferenccel, Bozsik Józseffel, Grosics Gyulával és a többiekkel, akikről már az 1950-es években is köztudott volt, hogy a honvédelmi tárcát vezető Farkas Mihály személyében mindenható mentort tudhatnak a hátuk mögött. (Talán emiatt a többségük otthonról járt be katonáskodni, nem is kellett a körletben éjszakáznia…) De a Honvéd verhetetlen kosárlabdacsapata is testületileg a sportszázad tagja volt, így lapunk egykori remek publicistája, majd főszerkesztője, Borbély Pál, továbbá Greminger János, Simon János és a többi, 1955-ben Európa-bajnokságot nyerő kosaras. És a magyar sport többi nagyágyúja, a pólós Bolvári Antal, az úszó Nyéki Imre és Tumpek György, az ökölvívó Fehér Lajos „Pacal”, a csodafutó Iharos Sándor vagy éppen másik egykori kollégánk, a teniszező Vad Dezső – történeteik között alig van olyan, amelyik azt mutatná, hogy volt értelme katonásdit játszani velük, kissé ma is hihetetlen, hogy a sportolói lelkületet ismerve valakinek eszébe jutott egységet faragni belőlük. És a kedves kis 1989-es emlék a legkeményebb ’50-es évekről:      „Szerettük mi ezeket a kemény parancsnokainkat is. Hiszen ők is sportolók voltak, méghozzá nem is akármilyenek. Bikits lovas volt, Rózsa Laci bácsira, »Rozira« még emlékeztek az idősebb kézilabdázók. De a többiek is a szívünkhöz nőttek: Pataki Béla főhadnagy, Menyhárt, Gál, Patyi vagy a szolgálatvezető Garamvölgyi Jenő főtörzs… Pedig de sok borsot törtünk az orruk alá!”

Aktualitást ad a könyvnek, hogy 2017 óta ismét létezik Sportszázad, csak éppen – kell-e mondani? – teljesen más alapon, mint rákosista elődje. Egyáltalán nem baj. 

 

(Hoppe Pál, Szabó Ferenc: Csillagok angyalbőrben, Laude, 1989)

„Zalaegerszeg sporttörténetéről is van ilyen hatalmas könyv?”      – kérdezte falum vendéglátóegységének pultos hölgye, amikor e monumentális kötetre nézett.      „Nincs”      – mondtam.      „Hogyhogy? Hisz Egerszeg sokkal nagyobb.”           „Azért      – válaszoltam –,      mert nem született meg még az a sportot megszállottan imádó lokálpatrióta, aki hajlandó adatokat gyűjteni, rögzíteni, rendszerezni, mondjuk, jó négy évtizeden át, majd elő is adni nekünk.”

Nos, Keszthelynek, a Balaton-parti kisvárosnak két ilyen lelket adott a sors, s ők föladatukat be is végezték, példaadó s alighanem páratlan módon. Góth Imre helytörténész és Iglódi Endre, a díszpolgárként is tisztelt jogászdoktor olyan munkát hagy az utókorra, aminek erőterében az emlék őrzése, a tradíció tisztelete és a tudatformáló jelenlét összeér. Ritka pillanat ez, ám a sport története – bizonyítja a példa – különleges alkalma ennek.

Fotó: Nemzeti Sport
 

Ez az impozáns mű 252 év históriáját – a vitorlázás 1772-es kezdőpontjától – beszéli el 842 oldalon, huszonnyolc sportág történéseit hozva szóba, sok-sok – a közönségnek ismeretlen – képpel dúsítva nemcsak a szöveget, de a végső majd’ hetven oldalt is. A sportágak rendje – az asztalitenisztől a vívásig – alfabetikus, a tételek előadása meg az időrendet követi híven. Rövid bevezető is olvasható a fejezetek elején (mikor alakult a sportág hazai, nemzetközi szövetsége stb.), aztán a keszthelyi történet jön évről évre vagy részletesebben, ha a téma indokolja. Csik Ferenc pályája és emlékezete öt-hat oldalt foglal el, de aki csak említésre érdemes, az is szóba kerül. (Básti Lajos, a színészóriás például, mert ifiként második lett ötvenméteres mellúszásban egyszer.)

Nem folytonos olvasásra való a könyv, hiszen az adattenger szinte elnyeli az embert. Nem szaktörténészi munka, nem lexikon, amolyan enciklopédia inkább, amiben ki-ki földrajzilag, családilag, barátilag vagy kronológiailag érintett lélek a keresnivalóját meglelheti. Én például középiskolai osztály- (Illés Csaba) és évfolyamtársam (Bagó Sándor) nevét és fotóját – labdarúgók voltak a Keszthely

NB II-es csapatában – fedeztem föl örömmel, s ugyanezt bárki helyi kötődésű megteheti.

Nekik szól a kötet, miközben a magyar sporttörténet fontos adaléka is. Mert nemcsak a néhai úttörőolimpia lokális versenyei győzteseinek nevét találjuk meg, hanem a városhoz kötődő nagyságokra is emlékezhetünk. Lelkesné Tomann Rozáliára, az olimpiai bronzérmes kézilabdázóra, Cziffra Zoltánra, az Eb-ezüstérmes hármasugróra, s még jó tucatnyi olimpikonra, el egészen a legutóbbi paralimpián úszóaranyat szerző Illés Fanniig, vagy a sportlövő Major Veronikáig. Aztán az edzőre, aki klasszisokat nevelt, Európa- és világbajnokságokat hozott a városba (a minap kitüntetett Eitner Kinga), s kiderül, hogy az olimpiai bajnok, világcsúcstartó Csermák Józsefet mily szeretettel ünnepelték a keszthelyiek 1952. augusztus 10-én a vasutasnapon.

Agykápráztató adattár ez tehát, no meg az épen őrzött lokális és tágabb identitástudat bizonyítéka, valódi „monumentum”, ahogy Horatius írta egykor, maradandó mű a jövőnek.

Jó barangolást, olvasó!

(Góth Imre, Iglódi Endre: Keszthely város sporttörténete, Keszthely Város Önkormányzata, 2024)

Kisvárosi monumentum

 

 

Az utóbbi idők egyik legfurcsább sportkönyve látott napvilágot május elején Amerikában. A „My Day with the Cup” ugyanis tényleg nem másról szól, mint amit a cím sugall: azt beszéli el 272 oldalon, mit csináltak az észak-amerikai professzionális jégkorongliga (NHL) bajnokai az elnyert trófeával a nekik jutó huszonnégy óra során. Az 1990-es évek közepén ugyanis kialakult a hagyomány, hogy a patinás, először 1893-ban kiosztott Stanley-kupát egy-egy napra „megkapják” – persze kirendelt őrök biztosítása

mellett – a nyertes csapat játékosai. Hogy aztán mit műveltek vele? A kevésbé

fantáziadúsak helikopterrel röptették, úsztak vele a magánmedencéjükben vagy

sörrel töltötték meg, a merészebbek a gyermeküket kereszteltették a segítségével,

esetleg a kutyájukat etették belőle.

(Jim Lang: My Day with the Cup, Simon & Schuster, 2024)

CS. P.

Szédítő kupanapok

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 11-i lapszámában jelent meg.) 

 

 

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik