Végre eljött a szerda, amely a kezdődő légcsőhurut mellett (szerintem szuvenírként hazaviszem) a meccsnapot is elhozta. Szerencsére ezúttal minden technikai malőr elkerült, volt kölcsönadapterem, egyébként hoztam magammal, de egy órát bírta, aztán végképp elhalálozott.

A városban mászkálva nagyon sok Barca-szurkolóval találkoztam, volt olyan környék, ahol fél órán keresztül megszakítás nélkül üvöltötték, hogy Barca-Barca (és még néhány olyan dalt, amelyből csak pár szót értettem, ezeket viszont nem idézhetem). Kövezzenek meg, de a délutáni időszakban mégsem a vendégszurkolók okozták a legnagyobb meglepetést. Éppen két metróvonalat összekötő alagútban mendegéltem, amikor belebotlottam egy idősebb utcazenészbe, aki a KFT-től az Afrikát énekelte. Mivel „bár"-hangom van (bár ne hallanám), ezért csak egy „majomkenyérfát" meg „kókuszdiót" dörmögtem oda, így mindenki jobban járt.

Eleinte azt is furcsálltam, hogy a stadion környékén is a katalán klub drukkerei a hangosabbak, aztán persze szépen lassan kiegyenlítődtek, majd eltolódtak az arányok. A kedden még nem túlzottan optimista angolok egyébként rögtön felvidultak, amikor kiderült, Cesc Fabregas és William Gallas is ott lesz a kezdőben („fogalmunk sincs hogyan, de megnyerjük a BL-t” – énekelték a bejáratnál néhányan). Aztán felcsendült a Bajnokok Ligája-himnusza, és elkezdődött mérkőzés, amit Wenger később úgy jellemzett, „it was art, art of football", magyarul „művészet volt, a futball művészete".

Nyílván nem túl szerencsés fél nappal később letudósítani a meccset, nem is akarom, de azért kiemelnék pár részletet, amiben nem vagyok biztos, hogy a televízión keresztül látható volt (ha mégis, akkor elnézést), hátha így tudok újat is mondani.

Gallas sérülésénél Wenger Denílsont és Sol Campbellt küldte el melegíteni, a körülöttem álló spanyol újságírók kis túlzással imádkoztak, hogy utóbbi álljon be, de a francia szakember végül úgy döntött, Song húzódjon be a védelembe, és Denílsont állította be. Persze Zlatan Ibrahimoviccsal nem nagyon tudtak mit kezdeni a második félidő elején – az elsőben több helyzetet elpuskázott, amelyre a fentebb említett spanyol kolléga ironikusan azzal reagált, „ő a mi Bendtnerünk". Nagyon szívesen beszéltem volna vele a lefújás után, de a Mixed zone-ban (itt ölik meg és tapossák halálra egymást a sajtósok egy-egy kérdésért), tudomást sem vett a kérdésekről, felénk se nézett, és felszállt a csapatbuszra. Érdekes lett volna hallani a reakcióit, mert egy nappal korábban az angolok szétszekálták a sajtótájékoztón, a helyiek közül kis túlzással mindenki azt fejtegette, miért nem megy neki az angol csapatok ellen. Zlatan egyébként nem tűnt túl idegesnek, bár azt azért megjegyezném, egyik gólját sem a Barca-drukkerek felé szaladva ünnepelte... Fújolták is rendesen. De az első félidőt követően Massimo Busacca játékvezetőt is, aki aztán a meccs után már enyhébb búcsúban részesült.

Wenger a sajtótájékoztatón úgy reagált Carles Puyol piros lapjára, hogy szerinte kissé szigorú volt (Fabregas sárgájára is), aztán persze a tizenegyesre is rákérdeztek, válaszul kis szünet után azt mondta: mā mā. Erre nyilvánvalóan nem csak én néztem hülyén, hanem szinte mindenki, úgyhogy hozzátette: „ez japánul van, annyit tesz, hogy so-so".

Na de vissza a meccshez! A legszívélyesebb fogadtatást és a legnagyobb tapsot talán Thierry Henry, az Arsenal korábbi játékosa kapta, aztán amikor elindult bemelegíteni, rögtön dallal köszöntötték, mindez egyébként első labdaérintéséig tartott, onnantól kezdve végig búúúúzták. Egyébként a lefújás után a francia csatár volt az utolsó, aki lejött a pályáról, ám nem az öltözőbe, hanem egyenesen a lelátóhoz vonult, és kiosztott pár száz aláírást a drukkereknek.

Rajta kívül Cesc Fabregas volt az, aki mindkét szurkolótábortól egyaránt tapsot kapott (szentségtörésnek tűnhet kijelenteni, de Lionel Messi abszolút mellékszereplőnek tűnt), a sárgáját hatalmas felhördülés fogadta, sérülésénél sokan a kezükbe temették az arcukat. De állítólag ő akart a pályán maradni az utolsó pár percben (ekkora már nem volt cseréjük). Wengert persze faggatták arról is, hogy megbánta-e a középpályás bevetését. Szerinte ilyenkor neki meg kell bíznia az orvosi stábban, a játékosban és Cesc szerda reggel közölte vele, játszani akar.

Az Arsenal csapatkapitánya nagyjából egy órával a lefújás után jelent meg a Vegyes Zónában, ahol körülbelül tíz percenként változott az álláspont arról, hogy bemehetek-e – szerencsére végül bejutottam. Amikor megláttuk, hogy mankóval jön, egy lábon ugrálva, már tudtuk, hogy itt valami nagyobb baj lehet, igaz, pontos diagnózis csak ma lesz.

Mára csak abban bízom, hogy nem mutatnak ki nála is légcsőhurutot.