Amikor a sprinter Kim Collins feltette a sport térképére Saint Kitts és Nevist

 

Nem sokkal a rajt előtt munkatervet fogadott el a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF), hangsúlyozva a sportági klasszisok népszerűsítésének fontosságát. Az 1500 méter korábbi kétszeres olimpiai bajnoka, Sebastian Coe (a szervezet jelenlegi elnöke), akit akkor választottak be az IAAF vezető tanácsába, példaként a marokkói Hisam El-Geruzs nevét hozta fel, akit a valaha volt legjobb középtávfutónak nyilvánított, hozzátéve, a gyerekei ennek ellenére nem ismernék fel az 1500 méter – akkor még csak – háromszoros világbajnokát... A tanács többi tagja sem győzött sajnálkozni afelett, hogy Párizsba sérülése, betegsége vagy éppen visszavonulása miatt nem ment el a közelmúlt számos csillaga, köztük a háromszoros olimpiai bajnok Marion Jones, akinek június 28-án született meg első gyereke a szintén világklasszis sprinter Tim Montgomerytől.

Valóban lehet bennünk hiányérzet a 2003-as viadalra visszatekintve – s nem csak a távol maradó nagy nevek miatt, hiszen ahogy Marion Jones és Tim Montgomery legtöbb címét, sok párizsi győztes eredményét is kiradírozta később az őket eltiltó doppingellenes hatóság. Például Kelli White-ét, az első amerikai nőét, aki duplázott a 100 és a 200 méter megnyerésével (erre a sorsra jutott a 100-on harmadikként, 200-on negyedikként befutó ukrán Zsanna Pintuszevics-Blok is). Vagy a férfi 400-on győztes amerikai Jerome Youngét és hatodik honfitársáét, Calvin Harrisonét, akiknek ügye nyomán az USA a 4x400-as váltó aranyát is elbukta.

A „kivonások” után az amerikaiaknak nyolc aranyuk maradt, s legnagyobb fájdalmuk a 100 méteres férfi síkfutás koronájának elvesztése volt, hiszen a korábbi nyolc vébéből haton egyesült államokbeli sprinter lett a világ leggyorsabb embere (csak 1993-ban tudott nyerni a brit Linford Christie és 1995-ben a kanadai Donovan Bailey). De ennek nem sok köze volt a később kirobbanó doppingbotrányhoz: a korábbi amerikai bajnok Jon Drummond alig akarta elhagyni a Stade de France küzdőterét, miután kiugrása miatt kizárták a negyeddöntőben, a címvédő Maurice Greene az egész szezonban sérüléssel bajlódott és kiesett az elődöntőben, a világcsúcstartó Tim Montgomery ugyan döntőbe jutott, ám a dobogó közelébe nem ért. Óriási meglepetésre az aranyat Saint Kitts és Nevis leghíresebb polgára, a mindig mosolygós Kim Collins csente el az egyes pályán futva – 10.07 másodperces győztes idejénél nem volt gyengébb a vb-k történetében. Mögötte hárman is 10.08-cal estek be, a célfotó a Trinidad és Tobagó-i Darrel Brownt hozta ki másodiknak, aki 18 évesen, 318 naposan a valaha volt legfiatalabb érmese lett a számnak.

A 200 aranyát – szintén gyenge eredménnyel, 20.30 másodperccel – azért amerikai atléta vitte el, bár John Capel sokáig hezitált az atlétika és az amerikai futball között, miután a 2000-es olimpián csak nyolcadik lett, elkelt a 2001-es NFL-drafton, játszott a Chicago Bears és a Kansas City Chiefs csapatában, kevés sikerrel, így visszatért a futópályára. (Később aztán őt is eltiltották két évre, s csak 2008-ban versenyezhetett újra.)

De kevésbé botrányos körülmények között is elbuktak a párizsi megméretést vállaló sztárok közül néhányan. Például a tökéletes test élő szobra, a hatodik világbajnoki címére hajtó német Lars Riedel, aki végül csak a negyedik helyre volt jó, a diszkoszvetés aranyát Sydney olimpiai bajnoka, a litván Virgilijus Alekna vitte el. Aztán a korábbi négy vb-n győztes kubai Iván Pedroso, aki (a legutóbbi ezüstérmes amerikai Savanté Stringfellow-val együtt) kiesett a távolugrás selejtezőjében, s a győzelem a Párizstól négy vb-aranyat gyűjtő amerikai Dwight Phillipsé lett. Vagy a kétszeres vb-győztes, címvédő és világcsúcstartó brit Jonathan Edwards, aki a hármasugrás selejtezőjéből még továbbjutott, a döntőben azonban két ugrás után sérülés miatt feladta, és a viadalt követően be is fejezte pályafutását – az arany a 2002-es Európa-bajnok svéd Christian Olssoné lett, akit Edwards 1995-ös göteborgi győzelmét látva kezdett el érdekelni a hármasugrás...

Hasonló generációváltás zajlott le a szemünk láttára a hosszútávfutószámokban: a 10 ezer méter négyszeres világbajnokát, Haile Gebrselassie-t is csodálója, a 21 éves, Párizzsal négy vb-győzelmi sorozatot kezdő, szintén etióp Kenenisa Bekele verte meg. A Coe által trónra emelt marokkói Hisam El-Geruzs a Stade de France rekortánján nyerte meg sorozatban negyedik vb-címét 1500-on, de duplázását az akkoriban feltűnő – azóta mesés karriert befutó – 19 éves Eliud Kipchoge 5000 méteren megakadályozta, aki az őrült hajrában mindössze négy századmásodperccel volt gyorsabb nála.

S ha már a hosszútávfutás izgalmainál tartunk, meg kell említeni a „minden idők legnagyobb 10 ezres versenyeként” az atlétika történetébe bevonuló női számot, amelyet a mi Kálovics Anikónk vezetett fel 2:59.62 perces első kilométerrel, s amelynek végén a 30:04.18 percet repesztő etióp Berhane Adere a világ addigi 3., a mögötte egyszerre bezuhanó, célfotóval második etióp Werknesh Kidane a 4., a bronzérmes kínai Szun Jing-csie az 5., majd a negyedikként befutó holland Lornah Kiplagat a 6. legjobb idejét érte el! Még a nagy hátránnyal az ötödik helyen beérő orosz Alla Zsiljajeva is minden idők 12. legjobb idejét jegyezte, a hetedik kínai Hszing Huj-na juniorvilágcsúcsot döntött...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 24-i lapszámában jelent meg.)