Jermaine Anthony Jenas

Jermaine Jenas az angol válogatott keret stabil tagja lett 2004-re, ám ennél csak nehezen jut előrébb, amit az is jelez, hogy 2005 végéig 14-szer léphetett ugyan pályára címeres mezben, de ebből 11-szer csereként! Mostanában mintha megkomolyodni látszana az egykoron igencsak vadóc és felelőtlen Tottenham-játékos, s kemény, lelkes, roppant hasznos munkája taktikai fegyelemével ötvözve predesztinálja őt a világbajnoki szereplésre is.

A Nottingham Forest utánpótlás-akadémiáján felnőtt Jenas már 14 éves kora óra tagja hazája különböző válogatottjainak, az U-15-től az U-21-en át egészen a felnőttekig. 2000 februárjában kötöttek vele profiszerződést, de csak 11 hónap múlva mutatkozhatott be a közönségnek tétmérkőzésen: a Wolverhampton Wanderers ellen az FA Kupa 3. fordulójában jött el számára a nagy nap. A Crystal Palace-szal vívott bajnokin a First Divisionban is átesett a tűzkeresztségen, majd hamarosan már az U-19-es nemzeti csapat kapitányát tisztelhettük személyében! A következő szezonban már alapember Robin Hood utódainál, azaz Paul Hart menedzser fiainál, s bár hívta őt a Leeds és a Manchester United is, végül fekete-fehérbe öltözött: 2002-ben Bobby Robson kifejezett kérésére a Newcastle United 8.2 millió eurót sem sajnált JJ játékjogáért a financiális gondokkal küzdő Foresttől. Ennél az összegnél csak Robbie Keane és Wayne Rooney esetében fizettek többet Angliában „belföldi” tinédzserért! Hősünk a Southampton ellen debütált a Premiershipben, majd abban az évben játszott a svájci ifjúsági Európa-bajnokságon David Platt U-21-es gárdájában, sőt, Norvégiában az U-19-es kontinenstornán is ő volt a háromoroszlánosok vezéregyénisége! Egész idényében remekül, szellemesen, de kőkeményen futballozott, így hamar megkapta az „angol Vieira”-becenevet, sőt, év végén a tottenhames Defoe és az evertonos Rooney előtt ő vihette haza az Év ifistája-címet! Következő esztendeje is remekül sikerült s a Jenas-Dyer-kettősnek hatalmas jövőt jósoltak akkoriban a szakértők és a fanok a szarkáknál ill. a válogatottnál egyaránt. 2003 augusztusában Jermaine Ausztrália ellen a felnőttválogatottban is bemutatkozhatott, hamarosan meg is hosszabbították Newcastle-ben szerződését 2008-ig.

Azonban az addig a két tizenhatos között fáradhatatlanul robotoló, gólerős játékos mintha kissé eltelt volna sikereivel, s az elkényeztetett futballisták utálatos spleenjével különböző kifogásokat keresett arra, hogy miért ne lépjen pályára vagy hogy elhagyhassa a klubot, így aztán egyre többször csak a kispadon kapott helyet, vagy néha még ott sem. Úgy érezte magát Newcastle-ben egy nyilatkozata szerint, mint egy jól, de rabságban tartott aranyhal – s hiába lett 2005 elején a NUFC valaha volt legfiatalabb csapatkapitánya, mégis mennie kellett: az átigazolási szezon legvégén a Tottenham Hotspurs, az angol fiatalok gyűjtőklubja 12.5 millió eurót fizetett érte. Graeme Souness, menedzsere a fekete-fehéreknél ugyan nagyra tartotta őt („Egy évet dolgoztam JJ-vel s nagyon élveztem. Sajnálom hogy nem nálunk képzeli el jövőjét, de már nagy fiú s ő így döntött. Sok sikert kíván neki klubunknál mindenki, az elnök és a játékosok is.”), de megelégelte állandó cirkuszait s az általa keltett feszültséget, ezért úgy döntött, hogy hiába lett Eriksson alatt Jenas stabil válogatott kerettag, mindenkinek jobb ha inkább elmegy. Pedig pár héttel azelőtt még foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá: Jermaine-ért akkoriban a Tottenham Hotspur, a Manchester United és az Arsenal is versenybe szállt! Először Arséne Wenger, az Ágyúsok menedzsere ismerte el hogy szívesen látná csapatában Jenast a távozó Patrick Vieira helyén: „Jó labdarúgónak tartom Jenast, de jelenleg egy játékost sem tervezek megvenni. Pár hete Graeme Souness 20 millió font körüli összegre taksálta középpályását, de ennyiért nekünk nem kell" – ismerte el érdeklődésének tényét a francia szakember. Konkrét ajánlatot a 22 esztendős középpályásért csak a Tottenham tett, harmadik kérője pedig a Manchester United volt, amely a lassan kiöregedő Roy Keane helyettesét kereste, ráadásul Sir Alex Ferguson előtte nem sokkal eladta a középpályáról Phil Neville-t és Klébersont is.

Azonban a vörösök elsősorban Smith árába szerették volna beszámolni Jenast, így végül is kútba esett a MU-NU transzfer. Jermaine Londonban igazolásával viszont újra együtt játszhatott két egykori nottinghami ismerősével, Michael Dowsonnal és Andy Reiddel, különösen az előzővel futballozott sokat együtt anno, ráadásul a válogatott amerikai túráján kiválóan megértette magát a középpályán új klubtársával, a fiatal Michael Carrickkel is. A THFC holland menedzsere, Martin Jol is megfutotta a maga tiszteletkörét: „Ismerik filozófiánkat. Fiatal válogatott játékosokra építjük a klubot, mint amilyen Jermaine is. Nálunk futballozik Paul Robinson, Ledley King, Michael Carrick és Jermain Defoe is - Jermaine Jenas lesz az ötödik angol válogatottunk, s mindannyian nagyon fiatalok még. Szerintem Jermaine nagy erősítés számunkra, s hamarosan kiváló játékossá növi ki magát.”. A sarkantyúsok öt évre kötötték őt magukhoz – a probléma természetesen az, hogy egy esetleges jó világbajnoki szereplés után JJ nem érzi-e magán újra aranyláncait, hiszen egy ilyen kiváló védekező középpályást külföldi nagycsapatoknál is sokra becsülnének…

Karrierje során egyszer precedens is lett belőle: egy piros lapját az FA saját hatáskörében visszaminősítette sárgává, mire a FIFA csúnyán letorkollta őket, mondván, erre csak a világszövetségnek van joga s ezentúl az angolok szíveskedjenek mellőzni az ilyesmit.