Gerendás: Legyen előny az előny!

A közelmúltban megjelent egy interjú Faragó Tamással a vízilabda-válogatott honlapján, amelyben a hajdani klasszis (sok egyéb, figyelemre méltó észrevétel mellett) a póló szabályainak megváltoztatását javasolja. Bruce Wigo, a vízi sportok amerikai ikonja is reagált Tamás felvetéseire, amelyet a már említett honlap közölt is.

Sok igazság van mindkettőjük írásában, sok olyan gondolat, amely kipróbálásra érett. Mindketten látják, érzik, hogy sportágunkban változás kell, és ha néha eltérő módon is, de sürgetik ezeket. Ám nem csak ők tartják időszerűnek az újítás szükségességét! Bármerre is járok a világban, a vízilabdás szakemberek rendre kritizálják szeretett sportágunkat. Mert valóban: bár a póló az első olyan csapatsport, amely olimpián szerepelt, jelenleg nehezen eladható a médiumoknak, szponzoroknak, és ami sokunk szerint a legfőbb gond, szabályrendszere nem igazán érthető a nézők számára.

Szabályrendszert írtam – szándékosan – és nem szabályt, mert a pólónak régi, viszonylag egyszerű, jól bevált regulái vannak, ám az azokhoz kapcsolódó magyarázathegyek immáron kiismerhetetlenné tették azokat. A póló szabálykönyvét böngészve sokszor jut eszembe a több mint kétezer éve élt kínai bölcs, Lao-ce egyik gondolata: minél több a szabály, annál több a szabálytalanság. De nem kell ilyen messzire menni, elég Faragó egyik jó mondását idéznem: „Semmit nem ér az a szabály, amely ugyan csak egy-két sorból áll, ám a hozzá kapcsolódó magyarázat két teljes oldal!"

Talán ezért, talán másért, Tamás is, Bruce Wigo is és még jó néhányan a vízilabda szabályainak megváltoztatását javasolják. Az alapproblémát én azonban máshol látom, mint ők. Szerintem nem magukon az előírásokon kellene változtatni, hanem újra alkalmazni a szabályok régi, jól bevált szellemiségét.

Évtizedek óta tart az a folyamat a nemzetközi szövetségek illetékesei részéről, amely a „látványosabb játék, több gól" hamis jelmondata mögé bújva alakítja a szabályokat – rossz irányba. Már említettem, a vízilabda alapszabályai egyrészt (Wigo szerint is) kristálytiszták, másrészt szerintem még jók is!

A rövidebb kiállítási idő miatt kisebb a felelősség

Ám van egy alapprobléma: míg valamennyi csapatsportágban az időszakos kiállítás komoly előny a vétlen és nagy hátrány a vétkes csapat számára, a pólóban jelenleg másként áll a helyzet.

Pedig ez nem volt mindig így. Az ötvenes években, amikor a kiállítás még (lőtt vagy kapott) gólig tartott, hatalmas felelőssége volt a bírónak, ha kiállítást ítélt. Ebben az esetben ugyanis a támadó csapat – nem lévén támadóidő – korlátlan ideig használhatta az emberelőnyt, szinte csak neki volt esélye a gólszerzésre. És ha netán hibáztak a támadók, még mindig nem volt gond, hiszen az ellenfél emberhátrányban támadhatott, kevés eséllyel a gólszerzésre. Ugyanilyen nagy felelőssége volt a védekező játékosoknak is, hogy ne ítéljenek ellenük kiállítást, ne kerüljön miattuk nagy hátrányba a csapat.

Így aztán az akkori edzőknek is megvolt a feladatuk, hiszen a szép, „vegytiszta" bekkelés mellett másfajta gondolkodásra kellett tanítani az akkori játékosokat. Valamire, ami a mai pólóban nincs jelen. A jelenkori edzői ars poeticával szemben, amely szerint „csak akciógólt ne lőjön az ellenfél, inkább állítsanak ki, a fórt vagy kivédekezzük, vagy visszaadja a bíró!", az akkori edzők azt mondták: „csak ki ne állítsanak, lője inkább el a támadó, hátha kivédi a kapus!".

Visszakanyarodva a bevezetőben említett cikkekhez, mit is hiányol Bruce Wigo a mai pólóból? Faragó látványos góljait, egy-egy szép dopplert, emberről lőtt akciógólokat. Mindezek régebben megvoltak, de elvették a pólóhoz nem értők. Nem lehet, hogy a későbbi szabálymódosítások váltak a szép vízilabda temetőjévé?

A hatvanas évektől  ugyanis elkezdődtek a szabálymódosítások. Először bevezették a negyvenöt másodperces támadóidőt, és a kiállítás idejét is egy percben határozták meg. Tény, hogy ettől gyorsabb, látványosabb lett a játék, és még egy-egy kiállítást érő hiba is jelentős maradt (bár veszített fontosságából), mert egy csapat 45 másodpercig támadhatott emberfórban, és ha hibázott, minimum 15 másodpercig még mindig emberfórban védekezhetett. Talán ez volt az utolsó olyan pólós szabály, amellyel a kiállítás még tényleg hátránynak számított!

Sokkal bátrabban lehet szabálytalankodni

Aztán a hozzá nem értők elkezdték az emberfór idejét csökkenteni egészen napjainkig, amikor legfeljebb húsz másodpercig tart. Ugyanazért a szabálytalanságért, amiért harminc vagy ötven évvel ezelőtt kiállítottak, most is kiállítanak tehát, a szabály nem változott. Csakhogy ez akkoriban szinte eldöntötte egy-egy meccs végkimenetelét. Most meg...? Négy-öt fórból csak egyet, jó esetben kettőt lő be az ellenfél! Vállalható a rizikó tehát a védekező csapatok számára, szinte felhívás keringőre: gyerünk, faultoljunk bátran, a kiállítás úgysem igazi hátrány. És ezzel a „szakértők" tönkretették a vízilabdát!

A szabályok módosítgatói az emberelőny időtartamának drasztikus csökkentésével hosszú évek alatt az alábbiakat érték el:

1. Az emberfórok megjátszása az esetek nagy részében kapkodássá silányult, hiszen a  pozíciók elfoglalása után 8-15 másodperc maradt erre. Így nem is kellenek sémák, elég, ha van a csapatban néhány Sapics, Kiss Gergő, Kásás, Biros – ők majd csak belövik a fórt.

2. A fentebb említett, kivétel nélkül minden edzőre illő „hitvallás" eredményeképp szép játék, látványos akciógólok, „igazi" vízilabda már nincsen.

3. Megszűnt a bírói felelősség. Mert amíg egy meccsen csak ötször ítélnek kiállítást, addig ott a vízilabdatudás fogja eldönteni a mérkőzést. Ott minden egyes ítélet sorsdöntő lehet, ott felértékelődnek az esetleges bírói hibák, ott nem lehet „csak úgy" kiállítást fújni! A mostani meccseken viszont ez a szokás, legfeljebb a megítélt húsz-harminc kiállítás közt elsikkad az a kettő, négy vagy épp hat jogtalan, a hazai pálya, az adott eredmény, a neves játékos, edző miatt megadott „kamu" ítélet!

4. Megszűnt az edzők, játékosok felelőssége is. Egyszerű a képlet: be kell tenni a csapatba két-három feláldozható játékost, és feladatul adni nekik, hogy róluk nem lőhetnek akciógólt. Nem könnyű feladat, de teljesíthető. Ráadásul, amikor ők kipontozódnak, már mehet is az edző reklamálni a bíróknál a túl sok kiállítás miatt.

5. És végül: az emberelőny többé nem számít tényleges büntetésnek. Gondoljunk csak bele,milyen büntetés az, amely esetében a legjobb csapatok is húsz-huszonöt százalékban lövik be az emberfórt, ami ráadásul a labda ellövésével meg is szűnik. Vagyis gyors fórmegjátszás esetén egy emberelőny csak három-négy másodpercig tart. Hát miféle előny az ilyen?

A megoldás? Helyezzük újra a felelősséget a játékosokra, edzőkre, bírókra! Ne féljünk előrehaladni – hátrafelé? Állítsuk vissza a régi szabályokból azt, ami a vízilabda érdekeit szolgálja! Maradjanak az eddigi szabályok, de a büntetés legyen valódi büntetés! Bátran emeljük fel a kiállítás idejét tényleges egy, esetleg másfél percre!

Újra eljöhet a tisztábban játszó bekkek korszaka

Hogy így mi történne?

Az eddigi „kamu" büntetés tényleges büntetéssé válna. Húsz-negyven százalékkal megnőne a belőtt fórok mennyisége, és mivel akkor sem térhetne vissza a kiállított játékos, ha nem születik gól az első lövésből, a vétlen csapat emberelőnyben védekezhetne, és esetleg lenne még egy esélye a fór újbóli megjátszására. Ne féljünk, nem lenne passzív a játék: a csapatok egy idő után rájönnének, nem jó hátrányban lenni.

Mi, edzők kénytelenek lennénk újra jó, tisztán játszó bekkeket nevelni, nem akadályoztatnánk meg „bármi áron" az ellenfél támadását. Minden vízilabdázó szívesebben pólózik, mint rombol. A mai vízilabda az abnormálisan rövid kiállítási idejével azonban csak a rombolásnak kedvez. A felemelt, tényleges idejű kiállítással szebb, tisztább, látványosabb lenne a póló.

És végül a bírókról: ha jó partnerei lennének az új-régi szabályok betartásának, és nem silányítanák a meccseket előny-hátrány gyakorlássá, netán jobban átéreznék egy-egy ítélet súlyát, akkor egész jó XXI. századi sport válhatna még a vízilabdából.