Azok a szürke hétköznapok

"Rögtön levitt az uszodába, úszatott velem cirka háromezer-ötszáz métert. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a müncheni átszállásomnál remegett a léc, a pesti gép késése miatt gyorsan kellett szednem a lábaimat, tovább hogy Kásás Tomihoz hasonlóan engem is valami nyavalya gyötört, bedurrant a mandulám és a nyirokcsomóm, az ünnepekből hamar visszazökkenhettem a szürke hétköznapokba…”–így a belgrádi Világkupa-ezüstérmes csapat tagja, a Sabadell legjobb légiósa.
A megpróbáltatásoknak azonban nem volt végük: másnap hatórás buszúton zötykölődhetett társaival, hogy aztán a pamplónai újonc otthonában elkezdje az idei menetelést. A 2003-as nyitány aztán maga lett a rémálom.
"Pedig semmi jel sem utalt arra, hogy bajba kerülhetünk az újonc otthonában, a szünetben például nyolc–ötre vezettünk. A meccs második felében azonban elkerülhető gólokat kaptunk, felhoztuk az ellenfelet, a nézők őrjöngtek, vérszemet kaptak. Így sem lett volna baj, ám az utolsó támadásuknál két emberfórt is kaptak a hazaiak, a másodikat pedig már belőtték. Nem a bírókon múlt, nem lett volna szabad őket így magunkra húznunk”–emlékezett a 11–11-es meccsre az egy gólt szerző Kiss Csaba (az ellenfél Larraina csapata a tabellán pontszerzése ellenére is csak az utolsó előtti, tizenegyedik helyen áll). Válogatottunk helyzetét nemcsak az előzmények, hanem a helyi viszonyok is nehezítették: "Ilyen szűk uszodában ritkán játszik az ember. Szélsőjáték nincs is nagyon Pamplónában, hacsak nem vállalod fel, hogy felsérti a medence széle a bőrödet…”
Két pont váratlan elveszítése (mint ismeretes, Spanyolországban három egységet ér a győzelem) gyakorlatilag egyet jelent a KEK-negyeddöntőre is készülő Sabadell számára az alapszakasz elveszítésével, az első helyhez ugyanis ritka nagy bravúrra és szerencsére volna szüksége. Miután az előző idényben a legjobb pozícióból nem sikerült feljutnia a csapatnak a csúcsra, a jelek szerint ezúttal a "második vonalból” próbálkozik.