Családi szálak: a kalapácsvető Eb-győztes Gécsek Tibor és lánya, a teniszező Fanni

Gy. Szabó CsillaGécsek Tibor, a kilencvenes évek sikeres kalapácsvetője sohasem kívánta volna, hogy kislánya, Fanni az ő példáját kövesse. Pedig a családi legenda szerint a híres apuka egyetlen egyszer mutatta csak meg gyermekének, hogyan kell a dobópörgést végrehajtani, s ő tökéletesen lemásolta a nehéz mozgáskombinációt. Nőiesebb sportot képzeltek el a kislánynak, lehetett volna, mondjuk, röplabdázó, mint az anyukája, Osztovits Borbála, a Haladás korábbi NB I-es játékosa – ám ő a teniszt választotta.Gy. Szabó CsillaGécsek Tibor, a kilencvenes évek sikeres kalapácsvetője sohasem kívánta volna, hogy kislánya, Fanni az ő példáját kövesse. Pedig a családi legenda szerint a híres apuka egyetlen egyszer mutatta csak meg gyermekének, hogyan kell a dobópörgést végrehajtani, s ő tökéletesen lemásolta a nehéz mozgáskombinációt. Nőiesebb sportot képzeltek el a kislánynak, lehetett volna, mondjuk, röplabdázó, mint az anyukája, Osztovits Borbála, a Haladás korábbi NB I-es játékosa – ám ő a teniszt választotta.

Gécsek Tibor nagyon büszke lányára

GÉCSEK TIBOR

„Amikor Fanni megszületett, semmit sem terveztünk el vele kapcsolatban. A pályafutásom legvégén voltam, nem tudtam, mit hoz a jövő. A feleségem hordta őt táncra, tornára, de csak azért, hogy fejlődjön a mozgáskultúrája. Ötéves lehetett, amikor Budapesten kaptam munkát, s egy év után úgy döntöttünk, végleg maradunk. Itt dőlt el minden. Ha visszamegyünk Szombathelyre, semmi nem menti meg attól, hogy atléta vagy röplabdázó legyen. A Pasaréti sportcentrumban dolgoztam, Fanni sokat járt oda, és egy zseniális teniszedző, Makray Feri bácsi mindig dobálta neki a labdákat, ütögetett vele. De csak játékból. Fanni élete ugyanis a tánc volt. Egy rock and roll csapatban edzett kisiskolás korától. Versenyekre járt, nagyon tehetséges volt. Aztán egyszer csak elkezdett nőni. És végül a szó szoros értelmében kinőtte a csapatot. Kellemetlen helyzet volt, egyre gyakrabban hagyták otthon a versenyekről, fiúpartnert pedig egyáltalán nem találtak neki. Igazából senki sem mondta ki, hogy hagyja abba, de éreztük, valami nincs rendben. Leültünk beszélgetni, s azt kértem tőle, válasszon valamilyen sportot. Pontosan öt percet gondolkodott, és azt mondta: „Legyen a tenisz!” Mi pedig gondolkodás nélkül rávágtuk: „Rendben!” Levittük az MTK-ba, ahol a többiekhez képest nagy lemaradásban volt, hiszen későn, csak tízéves kora után kezdte a mindennapos edzéseket. Aztán Babos Csabához került, aki elindította a komoly játék irányába. Tizenhárom évesen indult az első versenyén, és egy évvel később már nyári országos bajnokságot nyert. Most, hogy negyedik lett a csapat Európa-bajnokságon sokszor eszembe jut: én tizenkilenc voltam, amikor hatodik helyen végeztem az ifi Eb-n. Néha el sem hiszem, hogy az én kicsi lányom ilyen fiatalon már ennyire eredményes sportoló. Büszke vagyok rá nagyon!”

GÉCSEK FANNI

„A szüleim sohasem szóltak bele abba, mit csinálok, és én választottam a teniszt is. Amikor egyértelművé vált, hogy a táncot nem folytathatom, nem sokat gondolkodtam rajta. Nem volt könnyű, de ma már nem bánom, hogy váltanom kellett. A teniszhez technikailag ugyan nem értenek a szüleim, de a sporthoz annál inkább. Senki nem tud úgy motiválni, mint apu. Mindig elmeséli, milyen volt, amikor ő versenyzett, milyen volt a nagy stadionok hangulata, amikor világversenyeken indult. De nem titkolja a barátaival elkövetett csibészségeket sem. Amikor nem volt kedvem edzésnaplót írni, nem szidott le, csak elmondta, vele is történt hasonló. Szombathelyen Németh Pali bácsi volt az edzője, aki nagyon szigorú volt velük. Amikor nem írták meg az edzésnaplót, inkább azt mondták neki, hogy otthon felejtették. Pali bácsi nem hitt nekik, ezért hazaküldte őket érte, de közben mérte az időt. És persze rögtön kiderült, hogy túl sokáig voltak távol, hiszen akkor pótolták az elmaradást, vagyis szépen lebuktak... Én pedig a történetet hallva azonnal megírtam a sajátomat. Jó érzés, hogy bevallja, és megosztja velem ezeket a dolgokat. Nagyon sokat segít a bizalmával. Amikor néha dühösen jövök haza az edzésről, nem az én pártomat fogja. Azt mondja, az edzőnek mindig igaza van, mert jót akar, és kizárólag a fejlődésemet szolgálja minden kritikája. Eleinte nagyon nehéz volt ezt elfogadni, de mivel apu a saját bőrén tapasztalta mindezt versenyzőként, ma már belátom, hogy teljesen igaza van.”