Mindig ő volt az erősebb – Győri Ferenc jegyzete

HOGY MENNYIRE FONTOS szerepet játszott az elmúlt húsz évemben Rafael Nadal, azt ékesen bizonyítja, hogy egyetlen másodpercre sem kapcsoltam oda az egyébként lényeges tét nélküli magyar–német labdarúgó-mérkőzésre, hanem amiatt izgultam, vajon látom-e még valaha éles találkozón a teniszpályán az én kedvencemet, máshogy: sikerül-e valahogy lebirkóznia Carlos Alcaraznak és Marcel Granollersnek a holland kettőst, Wesley Koolhofot és Botic van de Zandschulpot a Davis-kupa negyeddöntőjének sorsdöntő csatájában. Nem jött össze, Koolhof felül-, Granollers alulteljesített, a spanyolok kiestek, így a Van de Zandschulp elleni kemény pályás vereséggel zárta pályafutását a Salakkirály. Még csak idézőjelbe sem kell tenni ezt a nevet, mert ő az: 14 győzelem a Roland Garroson, 11 siker Monte-Carlóban, tíz Rómában, öt Madridban. Nem élte meg tragédiaként az egyébként teljesen sima keddi vereséget, arról beszélt, hogy legalább bezárult a kör, mert élete első Davis-kupa-találkozóját is elveszítette. Ez a könnyedség, önirónia pontosan jellemzi, milyen karakter is ő – imádja a sportágát, sohasem adja fel a küzdelmet, a fájdalomküszöbét éveken keresztül a végsőkig tolta ki, viszont minden újabb sikert, trófeát ajándékként fogott fel. Ha kevesebb probléma gyötri – a krónikus lábsérülése szinte az egész karrierjét végigkísérte –, talán lehetett volna ő minden idők legtöbbszörös Grand Slam-bajnoka, de ez a cím tökéletes helyen van (egyelőre) Novak Djokovicsnál, mert a szerb zseni akarta a legjobban, és neki megvolt, megvan arra a lehetősége, hogy még pályafutása zenitjén túl is magas szinten teljesíthessen, a teste egyelőre nem parancsolt neki megálljt.

Nadalnak több ízben is, talán senkinél sem hallottuk annyiszor az óva intő gondolatokat egy-egy hónapokon át tartó kihagyása után: szétforgácsolta magát, sohasem lesz már a régi, innen nem jön vissza. Dehogynem, mindig ő volt az erősebb, legutóbb 2022-ben, amikor mindenki megdöbbenésére megnyerte az Australian Opent, hosszú veretlenségi sorozatot épített, majd Párizsban felemelhette élete utolsó GS-trófeáját. Az idei visszatérés már nem hozott diadalokat, sok nehézséggel és kellemetlen vereségekkel járt együtt, ám ez nem törte őt le, csak egyértelműsítette, eljött az idő, hogy bármennyire is imádja, búcsút mondjon a profi világnak, és foglalkozzon többet a családjával, a teniszakadémiájával.

Ő csak egy jó ember egy kis mallorcai faluból – ahogy Málagában elmondta, azt szeretné, hogy így emlékezzenek rá, és ennek nincs is semmi akadálya. Egyszerűségében is elegáns, csodálatos, mindig fegyelmezett sportembertől köszönünk most el, aki a „nagy négyesből” Roger Federer és Andy Murray után harmadikként vonul vissza. A méltó utódja szerencsére már meg is van, Carlos Alcarazzal tovább élhet az örökség

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!