Hewitt nem hitt a szemének

Tényleg nyomasztó. No nem az időjárás, az eső csütörtökön elkerülte Wimbledon pályáit, hanem a két Williams lány fölénye. A világért sem szeretnénk megbántani őket, de azzal, hogy ők is a mezőnyben vannak, végtelenül leegyszerűsödött a női tenisz, még megszorítani sem tudják őket az ellenfelek. Erre persze lehet azt mondani, hogy Serena csak 7:6, 7:6-ra tudta megverni Callenst, meg hogy Venus szettet vesztett Drake-kel szemben, csakhogy az még az első héten történt.
Amikor kritikus fázisához érkezik egy-egy Grand Slam-torna, mindenkit bedarálnak, mint ahogy tették azt az elődöntőben. Együttesen nem veszítettek annyi gémet, amennyi elegendő lenne valamelyikük legyőzéséhez (tizenkettőt), és ezzel mindent elmondtunk a női mérkőzések szorosságáról. Venus csupán tíz percig kínlódott, 0:2 után felőrölte a tavalyi döntős Henin ellenállását, miközben húga, Serena valamivel szorosabb meccset vívott Mauresmóval, dacára annak, hogy a végeredmény nem feltétlenül erre enged következtetni.
Lényeg a lényeg, a két Williams megint Grand Slam-döntőt vív egymással, sorozatban immár a másodikat – Párizsban Serena győzött, míg az első döntős "randevújukon” Venus (2001, US Open). Valószínűleg sok finálét vívnak majd még, elvégre ők vezetik a világranglistát (egyszersmind az első, illetve a második kiemelési számot kapják a tornákon, ezáltal csak a döntőben futhatnak össze), igaz, hétfőtől helyet cserélnek, függetlenül a szombati mérkőzés végeredményétől, azzal ugyanis, hogy Serena átlépte az elődöntő küszöbét, pontszámban megelőzte nővérét. Nyilván lesz jó pár "helycsere” közöttük, kérdés, az ifjabbik leány utol tudja-e érni testvérét a Grand Slam-címek tekintetében. Számára ez lesz az első wimbledoni döntő, míg Venus zsinórban harmadszor jutott el idáig – és az első kettőben nem hibázott.
A női mérkőzésekkel ellentétben a férfi negyeddöntők hihetetlen izgalmakat hoztak, egyedül Henman tudta megoldani a feladatát négy szettben, pedig a négy győztes közül talán ő játszott a leggyengébben, vagy ha úgy tetszik, őt nyomta leginkább a teher. Habár ezt nem lehet a szemére hányni, elvégre az angolok Fred Perry 1936-os győzelme óta várják az újabb honi bajnokot.
"Nem érdekel, hogy négy között vagyok, mert döntős akarok lenni, és ott csak a győzelem számít” – jelezte elszántságát az immár négyszeres elődöntős Henman. Játékban mindenesetre javulnia kell, ha meg akarja valósítani az álmait, hiszen eleddig egyetlen világklasszissal sem találkozott (na jó, Ferreira az), ehhez képest valamennyi ellenfele megkínozta, Sa ellen például feltűnően ideges volt, holott egy brazilt illett volna háromban levernie, kiváltképp füvön.
Hanem a négy között emberére lel, a világelső Hewitt lesz az ellenfele – aki a tornán először szettet vesztett. Mindjárt kettőt. Sőt, ha Schalken valamivel higgadtabb marad a hajrában, és rendelkezne legalább egy "gyilkos” ütésfajtával, alighanem már úton volna hazafelé az ausztrál. 6:2, 6:2 után a harmadik szettben négy meccspontot hibázott el Hewitt, a szögletesen mozgó holland azonban egyenlített (7:6, 6:1), ráadásul brékelőnnyel vezetett az ötödikben. Kétszer is.
"Nem hittem a szememnek – utalt Schalken játékára Hewitt. – Iszonyatosan kellett küzdenem.” Merthogy végül nyert, természetesen önkívületi állapotban, megmentve ezzel a Grand Slam-bajnokok becsületét. Belőlük csak ő maradt. Wimbledoni győztesből meg egy sem, avagy Krajicek, a viadal 1996-os királya nem bírt a szédületesen – és milyen lazán! – ütő Malisse-szal, igaz, egy szava sem lehet, hiszen húsz hónapos kihagyás után kevesen tudtak volna eljutni a negyeddöntőig.
Malisse tehát a négy között jár. Ki számított erre? És arra, hogy Nalbandiannal játszik a döntőért? Ugye, senki. Pedig Nalbandian is ott lesz, hiába alakított megint fenomenálisat Lapentti: 4:6, 4:6, 1:4-ről (utóbbiban dupla brékhátrányban volt…) hozta ki döntő szettre a csatát. Úgy búcsúzik Wimbledontól, hogy az öt mérkőzéséből négy a lehető legtovább tartott. Ez is valami.