Itthon vagyunk! Európai kupadöntők hazai pályán

BEK/BL

Real Madrid–Stade de Reims 4–3 (1956, Párizs, Parc des Princes)

A Bajnokcsapatok Európa Kupája első kiírásának döntőjét a kor két sztárcsapata, a spanyol és a francia bajnok játszotta a francia fővárosban. A „hazaiak" a 10. percben már 2–0-ra vezettek, a Real azonban argentin (de már spanyol állampolgársággal bíró) sztárjai, Rial és Di Stefano révén egyenlített Az újabb francia vezetés után nem csak egalizáltak a spanyolok, hanem Rial 79. percben lőtt góljával a kupát is megnyerték. A vesztes csapatban játszó Raymond Kopa a nyáron klubot váltott, és a Real Madrid játékosa lett.

Real Madrid–Fiorentina 2–0 (1957, Madrid, Santiago Bernabéu)

A címvédő esélyeit növelte, hogy a második kiírás döntőjét saját stadionjában játszhatta az olasz bajnok ellen. A Real Madrid azonban csak az utolsó 20 percben tudta dűlőre vinni a dolgot: előbb a 69. percben Di Stefano értékesített egy büntetőt, majd hat perccel később Gento állította be a végeredményt. A 124 ezer néző a BEK/BL-döntők történetének második legmagasabb nézőszáma.

Internazionale–Benfica 1–0 (1965, Milánó, San Siro)

Nyolc évet kellet várni a következő, ugyancsak valódi hazai pályán játszott döntőre. Nem nagy meglepetés, hogy a meccs nem hozott gólzáport: a hazaiakat irányító Helenio Herrera, és a vendégek mestere, a temesvári születésű Schwartz Elek is a biztos védekezésre épített, pedig egyik oldalon Picchi és Mazzola játszott a középpályán (igaz, a védelem közepén Burgnich és Facchetti alkotott áthatolhatatlan falat), a másik oldalon pedig Eusébio várta a forintos labdákat. A meccset az a svájci Gottfried Dienst dirigálta, aki egy évvel később az angol-német vb-döntővel írta be magát a sport történelemkönyvének arra az oldalára, amit az angolok a leggyakrabban nyitogatnak, a németek meg folyton átlapoznak.

Manchester United–Benfica 4–1 (1968, London, Wembley)

Tíz évvel a müncheni légikatasztrófa után, melyben az angol csapat nyolc játékosa vesztette életét, Sir Matt Busby új csapatot épített a „szentháromság", azaz Denis Law, Bobby Charlton és George Best közé (mindhárman aranylabdások), és első BEK-döntőjére készülhetett a kor egyik legprímább csapata ellen. A Benfica kezdője hat helyen egyezett a milánói tizeneggyel, és 90 percen át kiegyenlített volt a csata, a rendes játékidő 1–1 lett. A hosszabbításban azonban az angolok tíz perc alatt három gólt lőttek, ezzel első angol csapatként nyerték el a kupát. A nagy hármasból Law térdsérülés miatt nem játszhatott, Charlton azonban két, Best pedig egy gólt lőtt. A Benfica az 1962-es sikert követően hat éven belül a harmadik BEK-döntőt bukta el.

Ajax–Internazionale 2–0 (1972, Rotterdam, De Kuip)

Felemás hazai pálya: a holland csodacsapat legnagyobb riválisa stadionjában játszotta három egymást követő (és egyaránt megnyert) BEK-döntője közül a középsőt. A holland csapat a fél válogatottat felvonultatta, olyan nevekkel, mint Krol, Neeskens, Haan, Mühren, Cruyff, Keizer. A kispadon ülő romániai magyar tréner, Kovács István a Rinus Michels által kidolgozott totális futball hagyományát vitte tovább. Az Inter pedig hiába vonultatott fel rutinos (Burgnich, Facchetti) és pengés (Boninsegna, Mazzola) játékosokat, képtelen volt megállítani a holland hengert és a két gólt szerző Cruyffot. Kovács és az Ajax a következő szezonban megvédte címét.

Liverpool–Club Brugge 1–0 (1978, London, Wembley)

Újra angol csapat, és újra angol győzelem a Wembleyben a hat éven át tartó angol hegemónia második évében. A Liverpool az elődöntőben az egy évvel korábbi fináléban ugyancsak legyőzött Borussia Mönchengladbachot búcsúztatta, a belgák pedig óriási meglepetésre elintézték a Juventust. A három skóttal és nyolc angollal felálló Pool azért esélyesebb volt, mint a nagy Ernst Happel által dirigált belga bajnok. A meccs a 65. percben dőlt el, amikor a csapat mai edzője, Kenny Dalglish bevette Birger Jensen kapuját. A belgáknál ekkor már nem volt a pályán az 58. percben lecserélt Kű Lajos.

Liverpool–AS Roma 1–1 (4–2) (1984, Róma, Stadio Olimpico)

A Liverpool hét éven belül negyedik BEK-döntőjét játszotta – és nyerte meg! Pedig ezúttal az ellenfél volt otthont, a színültig telt Olimpicóban. A három skót (Alan Hansen, Dalglish és Graeme Souness) ezúttal is ott volt a kezdőben, ahogy a walesi gólzsák, Ian Rush is. A másik oldalon pedig minden idők egyik legerősebb Romája Falcaóval, Righettivel, Bonettivel, Contival, Grazianival. Phil Neal korai gólját még a szünet előtt kiegyenlítette Roberto Pruzzo, és nem is esett több gól sem a rendes játékidőben, sem a hosszabbításban. Így a döntők történetében először jöhettek a tizenegyesek. A római rúgók közül Contit és Grazianit is összezavarta Bruce Grobbelaar „spagetti-láb" mutatványa, és miután a másik oldalon csak Neal hibázott, a Pool négyszeres BEK-győztesként utazhatott haza.

Steaua Bucuresti–Barcelona 0–0 (2–0) (1986, Sevilla, Ramón Sánchez Pizjuán Stadion)

120 perc nem túl emlékezetes tusakodás után következhetett minden idők talán legemlékezetesebb tizenegyes párbaja. A románoknak belefért, hogy az első két lövőjük, Majearu és Bölöni is hibázzon, ugyanis Helmut Duckadam kapusnak ezen az estén nem lehetett gólt lőni. Négy barcelonai 11-est fogott meg, így Jenei Imre és csapata emelhette fel a trófeát. Érdekesség, hogy talán egyetlen BEK-döntős csapat sem adott ennyi szövetségi kapitányt: Jenei mellett (aki román és magyar kapitány is volt) Bölöni László, Anghel Iordanescu és Victor Piturca is volt román szövetségi kapitány.

Juventus–Ajax 1–1 (4–2) (1996, Róma, Stadio Olimpico)

Az biztos, hogy az olasz fővárosban ennyire még soha nem örültek a Juve győzelmének, hiszen a zebrák az előző évben a Milant legyőző hollandokat verték. Az Ajax kapuját már a második BL-döntőn védte a még ifjú Edwin van der Sar. Furcsa ezt leírni de a két csapat kezdőjében összesen volt öt légiós: Paulo Sousa és Deschamps az egyik, Finidi, Kanu és Litmanen a másik oldalon. A védelmek és a csatárok is tették a dolgukat: előbbiek csak egy-egy találatot engedtek az ellennek, azt viszont támadók jegyezték Ravanelli és Litmanen személyében. A kupa sorsáról döntő 11-eseknél azonban csak utóbbi jutott szóhoz, de hiába lőtte be, ha Davids és Silooy is hibázott, miközben a másik oldalon senkinek sem remegett meg a lába.

Borussia Dortmund–Juventus 3–1 (1997, München, Olimpiai Stadion)

Ahogy egy évvel korábban az Ajax, úgy 1997-ben a Juve is a címvédés kapujában bukott el. És, ahogy akkor a torinóiak is az egyik nagy hazai rivális, úgy a BVB is a legnagyobb ellenfél stadionjában ért az európai foci csúcsára. Az első játékrész közepén a németek Karl-Heinz Riedle révén kétgólos vezetéshez jutottak, amire csak fél óra elteltével tudott válaszolni Del Piero. Ekkor úgy nézett ki, hogy a Zidane-t, Boksicot, Vierit felvonultató olasz csapat elkapja a fonalat, de a kilenc perccel korábban beállt Lars Ricken a 79. percben megszerezte élete legfontosabb gólját – amivel egyszeres BL-győztessé tette a Dortmundot, amikor Puhl Sándor hármat fújt a sípjába. A Balaton-partot pedig elárasztották a kanárisárga, Continental logós replika mezek...

UEFA-kupa/Európa Liga

Feyenoord–Borussia Dortmund 3–2 (2002, Rotterdam, De Kuip)

Az UEFA-kupában 1972-től 1997-ig oda-visszavágós döntőket rendeztek, azaz minden párharc hazai pályán zajlott az egyik csapat szempontjából. Az első egymeccses döntőt 1998-ban rendezték, először azonban csak 2002-ben játszhatott az egyik résztvevő hazai pályán. A Feyenoord, amelyik 1974 óta nem nyert nemzetközi trófeát saját pályáján fogadhatta a Dortmundot, amelyik meg arra készült, hogy az Ajax, a Bayern és a Juventus után a negyedik csapat legyen, amelyik mindhárom európai kupát bezsebeli. Nos, nem zsebelte be, azok után sem, hogy az elődöntőben kiütötte a Milant (4–0, 1–3). A rotterdamiak meg az Intert intézték el, így aztán Milánó mindkét fele egyszerre örült és búsult. A német-brazil-cseh mixben bízó vendégekkel szemben a hazaiak egy hat nemzetet felvonultató csapatot állítottak ki, és a 33. és 58. perc közötti öt gólos villámháborúból ők jöttek ki jobban.

CSZKA Moszkva–Sporting 3–1 (2005, Lisszabon, José Alvalade Stadion)

Ennél rosszabb érzés aligha létezik: saját stadionban európai kupadöntőt bukni; ez bizony nagyon rideg. Hiába szerzett vezetést félóra elteltével a hazai csapat Rogério révén, az oroszok megrázták magukat, és a három évvel később Eb-elődöntőt játszó válogatott felét felvonultató csapat rövid úton kicsinálta a portugál reményeket. Alekszej Berezuckij, Zsirkov és Vágner Love góljára nem volt orvosság.

KEK

West Ham United–1860 München 2–0 (1965, London Wembley)

Ekkor még nem tudták, de később bebizonyosodott: angol csapat nem veszít európai kupadöntőt a Wembleyben – a londoniak írták az első fejezetét ennek a szép hagyománynak, midőn a Tottenham után második angol csapatként elhódították a KEK-trófeát. A két jugoszláv vendégmunkást foglalkoztató németekkel szemben szín angol csapattal kiálló londoniak mindkét gólját a középpályás, Alan Sealey rúgta a 70. és a 72. percben. A mérkőzés játékvezetője a magyar Zsolt István volt.

Bayern München–Glasgow Rangers 1–0 (1967, Nürnberg, Franken Stadion)

A Bayernnek kis túlzással mindegy, hol játszik, így is, úgy is ő az esélyes: a tétel néha még ma is érvényes, ebben az időszakban azonban lassan kezdett törvény lenni. A bajoroknak ez volt az első európai kupagyőzelmük, a skótok pedig az első kiírás után újra bebuktak egy KEK-döntőt. A nagy Bayern és a későbbi világbajnok válogatott három pillére már ekkor boldogan sörözhetett a kupából a meccs után: Sepp Maier, Franz Beckenbauer és Gerd Müller voltak a gárda ászai. A mérkőzést eldöntő gólt azonban Franz Roth lőtte a 108. percben.

Dinamo Tbiliszi–Carl Zeiss Jena 2–1 (1981, Düsseldorf, Rheinstadion)

Gyűjteményünkben kakukktojás ez a mérkőzés, hiszen a Jena kelet-német csapatként csak részben tekinthette hazai pályának az NSZK-ban lévő Düsseldorfot. A két csapat nem vonzott tömegeket: a 4750 fős „nézőseregnél" csak egy döntő tud szerényebb érdeklődést felmutatni (Magdeburg–Milan 2–0, 1974, Rotterdam, ugyancsak NDK-s résztvevővel). A győztes csapat legismertebb játékosai a klub színeiben több mint száz gólig jutó Ramaz Sengelija és a későbbi kétszeres grúz szövetségi kapitány David Kipiani.

Barcelona–Standard Liege 2–1 (1982, Barcelona, Camp Nou)

A szombati finálé katalán résztvevőjének már jutott egy valódi hazai kupadöntő is, melyet, ha nem is könnyen, de azért megnyert. A belga csapatban olyan nevek játszottak, mint a kapus Michel Preud'homme, a védelemben Eric Gerets, elől pedig Arie Haan és Simon Tahamata. Vandersmissen már a 8. percben vezetést szerzett Raymond Goethals legénységének, amit Udo Lattek fiai csak az első félidő ráadásában egyenlítettek ki Allan Simonsen, a Barca egyetlen légiósa révén. Quini aztán a 63. percben el is döntötte a kupa sorsát.