BAKOS GÉZA 2010.04.18 14:34 Frissítve: 2015.03.23 01:53

Budapesti visszavágó a vb-elődöntőért

Nyolc évvel a svájci vb-elődöntő, illetve négy hónappal a montevideói barátságos meccs után Budapesten is megmérkőzött a két, egyaránt kétszeres világbajnoki döntős csapat, Magyarország és Uruguay – így lett teljesen kiegyensúlyozott az egymás elleni mérlegük. Legalábbis a helyszínek tekintetében, mert az uruk ezúttal sem tudtak revánsot venni 1954-ért. A népstadionbeli találkozó legemlékezetesebb momentuma Bozsik József jubileumi 100. fellépése, egyben a nemzeti együttestől való búcsúja volt. 

A Nemzeti Sport az Uruguay elleni mérkőzésre „hangol” 1962-ben
A Nemzeti Sport az Uruguay elleni mérkőzésre „hangol” 1962-ben

1962 tavaszán a chilei világbajnokságra készült Baróti Lajos válogatottja, de egy röpke mérkőzés erejéig a dicső régi idők szelleme lengte be a Népstadiont, ahol a kétszeres világbajnok (1930, 1950) Uruguay lépett fel a kétszeres vb-2. (1938, 1954) Magyarország ellen. Második ezüstérmünkhöz nyolc esztendővel korábban éppen az segített hozzá, hogy az akkori címvédő Uruguayt a legjobb négy között egy felejthetetlen, kemény csata után hosszabbításban 4:2-re le tudta győzni az Aranycsapat (amely aztán jó fáradtan vághatott neki a németek elleni berni döntőnek...).

Azokból az időkből a chilei vb évére már csak ketten maradtak nálunk (a kapus Grosics és a középpályás Bozsik), míg az uruknál egyedül a védő William Martínez, aki ekkor éppen a harmadik csúcstornájára szeretett volna eljutni. (El is jutott, ám végül ugyanúgy nem jutott szóhoz, mint 1950-ben az aranyérmes gárdában, vagy Svájcban az ellenünk vívott mérkőzésen.) A patinás, de fénykorán ekkor már túllévő dél-amerikai válogatott az NSZK-ban kezdte európai turnéját, ott azonban simán, 3:0-ra kikapott a Schnellinger- és Seeler-féle nyugatnémetektől, akik a 28. percig még csak helyzetbe sem engedték őket kerülni.

Magyar újságíróknak utóbb elismerték vereségük jogosságát és hogy a házigazdák kemény, céltudatos, fegyelmezett, gyors (azaz német...) játékával nem boldogultak, de mentségül hozták fel az utazás okozta fáradalmakat, balösszekötőjük korai sérülését, illetve hogy ellenfelük még saját megítélése szerint sem sokszor futballozott ennyire hatékonyan. Mindenesetre az itthoni közvélemény biztos sikert várt Uruguay ellen, ha már a hamburgi fellépésükön így lebőgtek.

A magyar válogatott a tél elején Dél-Amerikában túrázott, hogy tapasztalatokat szerezzen a vb-re, és csak nehezen akklimatizálódott. Chilében előbb 5:1-re kikaptak a mieink, majd 0:0-ra végeztek, Montevideóben pedig 1:1-re. Vagyis az uruk ezúttal sem tudtak fölénk kerekedni, így a máig utolsó alkalom most, a tavasszal jött el számukra, 80 ezer néző előtt Budapesten, ahol még sohasem jártak (és azóta sem). A fogadtatásuk rendkívül szívélyes volt, talán a nagy (futball)múltú kis országok közti ösztönös szolidaritás miatt: a Népsport „tengerentúli barátainknak" nevezte a vendégeket, akik aztán magyar zászlóval vonultak ki a középkezdéshez.

Összeállításuk hat helyen változott meg a decemberi találkozóhoz, illetve két helyen a németországi erőpróbához képest. Nálunk Sándor Csikar a néhány nappal korábban kitört fogainak gyökérkezelése, jobbszárnyunk másik tagja, Göröcs pedig „szimpla" sérülés miatt nem léphetett pályára, így Grosics – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Solymosi, Sipos – Farkas, Bozsik, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. felállásban kezdett Magyarország.

Csapatunk mezőnyfölényben játszott, de a gól csak nem jött össze, míg az ellenfélnek csupán szórványos kísérletei akadtak. A második félidőben váratlanul mégis Uruguay szerzett vezetést, amikor az 58. percben egy szöglet után Sasia a labdát Silva elé fejelte, aki az ötösről hanyatt vetődve a léc alá lőtt. A 65. percben viszont a csereként beállt Rákosi az előrelóduló Bozsikot szöktette, aki két csellel kapura tört. Nem tudták őt akadályozni, így mintegy nyolc méterről félmagasan a háló jobb oldalába lőtt. Az eredmény 1:1 maradt, részben mert a hajrában a helyzettel érezhetően elégedett látogatók kicsit már húzták is az időt.

Lapunk értékelése szerint a remélt szép futball elmaradt, inkább csak a küzdőjelleg domborodott ki. Mindezt a szakíró a vendégek számlájára írta, akik „adósak maradtak azzal a tetszetős játékkal, amelyről a múltban híresek voltak és amelyről oly sokat olvashattak a magyar szurkolók". Sőt: úgyszólván teljesen a védekezésre összpontosították erőiket – ezt jelezte a 12:2-es szögletarány is –, miközben visszatetszést váltott ki durva játékfelfogásuk, számos (és sokszor szándékos) szabálytalanságuk. Anélkül, hogy bántani akarnánk a derék uruguayiakat, a kemény favágó stílus bizony évtizedek óta az egyik fő jellemzője a labdarúgásuknak...

 

Bozsik (fotó: Imago)
Bozsik József

 

Ami a mieinket illeti, „támadásaink nem vezettek eredményre, mert összjátékunk nem volt elég folyamatos, az átadások gyakran pontatlanok lettek, a csatárok pedig labda nélkül nem mozogtak eleget". Mindebből meddő mezőnyfölény következett. A szövetségi kapitány és a NS egybehangzó véleménye szerint Mátrai, Mészöly és a jubiláló Bozsik tűnt ki a csapatból, míg Albertnek a szünet előtt ment jól. Tichynek meg „szinte semmi sem sikerült, régen játszott olyan gyengén, mint ezúttal". Baróti mester a küzdőszellemmel elégedett volt, a játékszervezésben viszont sok javítanivalót fedezett fel – ettől függetlenül a győzelmet reálisabbnak érezte volna.

A lényeg, hogy mindkét fél a felkészülés, a csapat finomhangolása részének tekintette a meccset, amely után a végső magyar főpróba is nyögvenyelősen alakult: tizenegy nappal később 2:1 Törökország ellen, ugyancsak a Népstadionban. A vb-n viszont nem mi égtünk le, hanem Uruguay, amely ismét nem tudott mit kezdeni a kelet-európai futballiskolával: a jugoszlávoktól és a szovjetektől elszenvedett vereség miatt (Kolumbia felülmúlása ellenére) már a csoportszakaszban kiesett. A mieink ezzel szemben veretlenül mentek tovább – Angliát 2:1-re elvertük, Bulgáriát 6:1-re kiütöttük, Argentína ellen pedig jó volt a 0:0 –, hogy aztán a negyeddöntőben máig vitatható módon elbukjunk 1:0-ra Csehszlovákiával szemben.

 

Ez azonban már egy másik történet volt – immár a remek játékával méltóképpen elbúcsúzó Bozsik Cucu nélkül. Az Aranycsapat egyik lelkének számító 37 esztendős középpályás ezen az áprilisi estén a kezdés előtt ajándékot és tapsot, a lefújás után pedig „csak" nagy tapsot kapott a szurkolóktól, így boldogan köszönhette meg a közönség feléje áradó meleg szeretetét, no meg őszintén örült annak, hogy érzése szerint nem okozott csalódást. Szépen megünnepelt 100. válogatott mérkőzése ezért akkor is ehhez a naphoz kötődik, ha a sportstatisztikusok utólag kimutatták, hogy valójában ekkor már 101. alkalommal öltötte fel a címeres mezt.

Ő maga, amikor afféle összegzést kértek tőle az öltözőben a karrierjéről, pályája egyik legmeghatározóbb pillanataként azt említette, amikor kissrác korában a kispesti pálya szigorú őre nem akarta beengedni, mire jött Purczeld Feri bácsi (Puskás Öcsi édesapja), későbbi tanítómestere, és belökdöste a kapun – ahol aztán ott is ragadt. Legnagyobb öt meccsének az olaszok elleni 3:0-t, az angolok 6:3-as és 7:1-es elverését, illetve a svájci vb két 4:2-es diadalát (a nyolc között Brazília, majd az elődöntőben Uruguay ellen) nevezte meg.

Az újságíró pedig így köszönt el a válogatott Bozsiktól, aki „mint támadófedezet hervadhatatlan érdemeket szerzett a támadójáték forradalmasításában":

„Akik látták őt pályafutásának zenitjén, s tapsoltak technikai bravúrjainak, ördöngös cseleinek, bámulatos irányítókészségének, taktikai érzékének, ötletes, az egész ellenfél védelmére meglepetés erejével ható átadásainak, parádés góljainak – örökre szívükbe zárják."

 

1932-ben e napon került lapunk szerkesztőségének birtokába az a levél, amelyet édesanyjának küldött Chiléből Orth György, „minden idők legnagyobb magyar játékosa". A 20-as évek sokszoros bajnok sztárfutballistája a szövetségi edző tisztét látta el a dél-amerikai országban, de a „lehetetlenül rossz gazdasági viszonyok következtében" (idézet az NS-ből) a fizetését 60 százalékkal csökkenteni akarták, vagy ennek megfelelő módon megújítani a szerződését. Orth megírta: ilyen feltételekkel nem marad, inkább hazautazik.

1952-ben e napon a Népsport interjút közölt Kalmár Jenővel, a Bp. Honvéd abban az évben kinevezett szakvezetőjével. A csapat legnagyobb sztárjairól az edző a következőket mondta: „nem kétséges, hogy Kocsis, Puskás és Bozsik egyaránt nagy képességekkel rendelkező játékos. Bozsik művésze a labdának, neki azonban arra kell törekednie, hogy erőnlétének megtartásával állandósítsa formáját. Kocsis képességeit is nagyra értékelem, akárcsak Puskásét. Kocsisnak elsősorban a taktikai érzékét kell fejlesztenie. Puskás már mind gyakrabban használja a jobb lábát is, ezen a téren nála még további javulás várható." Ilyen dolog ez: (leendő) világklasszisok játékában is lehet gyenge pontokat találni.

1982-ben e napon az előző évek két nagy csillaga is bizonyította, hogy korai volna még temetni. Az angol futballbajnokság 36. fordulójában Kevin Keegan, a korábbi liverpooli és hamburgi sztár, 1978 és 1979 aranylabdása a kiscsapatnak számító Southampton színeiben két gólt vágott a csapata 3–1-es győzelmével záruló leedsi mérkőzésen. Björn Borg pedig, aki 1976 és 1980 között megszakítás nélkül ötször nyerte mega wimbledoni teniszversenyt, hosszabb versenyszünet után szerepelt újra, és egy bemutatótorna döntőjében villámgyorsan 6:1, 6:2-re lemosta az argentin Guillermo Vilast. Ebben az idényben azonban már alig lépett máskor pályára, és a következő esztendő elején be is jelentette a visszavonulását – mindössze 26 évesen.

1992-ben e napon Párizsban az első ízben kiírt szerenkénti tornász-világbajnokságon Ónodi Henrietta aranyérmet nyert ugrásban (amelyben majd néhány hónappal később olimpiai bajnok is lett!). A békéscsabai sportoló nem akárkiket megelőzve fényesített egy évvel korábbi ezüstérmén: a vert mezőnyben végzett mögötte Szvetlana Boginszkaja, Okszana Csuszovityina, Lavinia Milosovici, Szilvia Mitova és Kerri Strug is (Mitova kivételével valamennyien ötkarikás bajnokok). Ónodi teljesítményének értékét növeli, hogy talajon – az amerikai Kim Zmeskal mögött – ezüstérmet szerzett. A magyarok örömét az tette teljessé, hogy gyűrűn Csollány Szilvesztert csupán Vitalij Scserbo tudta megelőzni.

2002-ben e napon új edzőt neveztek ki az NB I B Keleti csoportjának alsóházában bukdácsoló Kecskemét élére. Az osztályozós pozícióban szerénykedő együttes kispadján Gabala Ferenc helyére Kiprich József került. Tatabánya egykoron legnépszerűbb labdarúgója, majd közönségkedvenc edzője előzőleg – a télig – a Vasasnál dolgozott pályaedzőként. Kecskeméten a hátralévő hat fordulóban a biztos bentmaradás volt a cél, ami csont nélkül sikerült is, miután a bemutatkozó döntetlent követően (az ESMTK otthonánan a 2–0-s félidei előnyről lett végül 3–3) a Kecskemét további 12 pontot szerzett öt meccsen, és egyedül Nyíregyházán kapott ki. A következő idényben már a középmezőnyben zárt az együttes, amelyet Kiprich 2003 júniusáig irányított.