B. G. 2010.05.31 11:42 Frissítve: 2014.06.08 02:22

Nadal-bukta - abszolút csúcs előtt Federer

Sorozatban négy Roland Garros-elsőség után Rafael Nadal váratlanul kikapott Robin Söderlingtől a tavalyi Francia nemzetközi teniszbajnokság nyolcaddöntőjében, így „mumusa" híján Roger Federer hatalmas lehetőséget kapott az élettől, hogy az egyetlen hiányzó Grand Slam-tornagyőzelmét is begyűjtse. Mivel utóbb a fináléban megverte a meglepetésember svédet, holtversenyben a GS-döntők (Lendl) és GS-sikerek (Sampras) tekintetében is az örökranglista élére ugrott.

Nadal csalódottan hagyja el a pályát, miután kikapott Söderlingtől (Fotó: Action Images - archív)
Nadal csalódottan hagyja el a pályát, miután kikapott Söderlingtől (Fotó: Action Images - archív)

Pontosan egy éve, 2009. május 31-én kiderült, hogy Rafael Nadal nem születésnapozhatott Párizsban – ilyesmi előtte öt esztendővel korábban esett meg a spanyollal. Tudniillik hazautazott. A megelőző négy kiírás győztese, a világelső, a toronymagas esélyes – kiesett.

Az, hogy nem játszott jól, nem volt nagy hír – a 2007-es döntő óta (amikor utoljára egyáltalán játszmát veszített a Roland Garroson) megesett ez már vele néhányszor. Csakhogy ezúttal Robin Söderling személyében egy brutális szervával, brutális tenyeressel és hihetetlen elszántsággal megáldott ellenféllel került szembe. A svéd nem hagyta, hogy Nadal irányítson, nem zavarta, hogy minden labdamenetet többször is meg kellett nyernie, és még az sem törte meg, amikor 2:1-es vezetésénél a negyedik szettben korán brékhátrányba került. Rendületlenül folytatta bátor támadójátékát, s erre riválisának nem volt ellenszere – végül 6:2, 6:7, 6:4, 7:6-ra kapott ki. A spanyol zsinórban megnyert 31 Roland Garros-meccs után búcsúzott idő előtt, a legjobb 16 között.

„Nagyon röviden játszottam, nem voltam elég nyugodt, ezzel megkönnyítettem a dolgát. Söderling nagyon jó volt, gratulálok neki, de az biztos, rajtam is múlott, hogy most kikaptam" – nyilatkozta a vesztes Nadal.

És benne volt a pakliban, hogy egy nappal később az első párizsi elsőségére hajtó Roger Federer is kövesse. Ugyanis igencsak megszenvedett Tommy Haas ellen. A németnek a harmadik szettben 4:3-as vezetésénél bréklabdája volt: ha azt értékesíti, a svájcinak szinte biztosan annyi. Ehhez képest 6:7, 5:7, 6:4, 6:0, 6:2 lett a vége a csodálatos feltámadást produkáló helvétnek, aki spanyol vetélytársa búcsújával a viadal legnagyobb favoritjává lépett elő.

Az őt az első 2009-es csúcsesemény, az Australian Open zárásaként megverő Nadal kiesése után neki is megfordult a fejében: ennél jobb lehetősége talán sosem lesz arra, hogy begyűjtse az egyetlen hiányzó Grand Slam-trófeát, amelyet hiába üldözött esztendők óta. Ehhez persze előbb Gaël Monfilst kellett megállítania a negyeddöntőben, ami igencsak határozott játékkal sikerült neki – ezúttal játszmát sem veszített. A francia (aki a mezőny legatletikusabb játékosa) futott jobbra, nyargalt balra, de mindhiába: a meccs finisére igazán formába lendülő Federer könyörtelenül ütött el mellette, vagy lépett fel a hálóhoz befejezni a pontokat, és végül 7:6, 6:2, 6:4-re nyert.

„Az elmúlt két napban nagyon izgultam, de rutinos játékos vagyok már, tudom, hogy amikor pályára kell lépnem, jól vagy nagyon jól fogok játszani – mondta a győztes, aki ezzel egyhuzamban a huszadik Grand Slam-elődöntőjébe jutott be. – Monfils ellen túl sokat kockáztattam az elején, mert féltem a fonákjától, utána azonban már nem voltam nyomás alatt, ellentétben az előző meccseimmel, amikor szorosan alakultak a szettek."

A világranglista másodikjának a legjobb négy között Juan Martín del Potro ellen a negyedik játszmában sikerült először elnyernie az argentin adogatását, valóban pazar tenyeres rövidítés után – ilyen kevés elég volt ahhoz, hogy átlendüljön a holtponton, mélybe taszítva ellenfelét, akinek számára nem látszott visszaút, nem látszott kapaszkodó. A döntő játszmában a dél-amerikai 3:3-nál bréklabdánál kettős hibát követett el, ami végzetesnek bizonyult. A svájci 3:6, 7.6, 2:6, 6:1, 6:4-re győzött egy sokak szerint felejthetetlen mérkőzésen.

Söderling volt az egyetlen, aki addig a Roland Garrosok történetében meg tudta verni Nadalt, az utóbbi pedig az egyetlen, aki ugyanott az előző négy évben meg tudta verni Federert. Azt mégsem állíthattuk, hogy a svéd esélyesként lépett pályára a 2006 óta negyedszer is döntőt játszó svájcival szemben, ugyanis az egymás elleni mérlegük 0–9 volt a saját szempontjából a finálé előtt... És – ki ne tudná – a világszerte bálványként tisztelt Roger gyűjteményéből egyetlen cím hiányzott, a francia bajnoki. Ennélfogva legalább annyira akarta a győzelmet, mint a veretes serlegeknek korábban közelébe sem jutó, máskor még a nyolcaddöntő előtt kieső skandináv.

Söderling. 0:4-re állt, amikor először hozni tudta a szerváját és 1:5-re, amikor az első szép jelenetet láttuk tőle. A túloldalon igazi Federer-teniszben lehetett részünk, mintha salakra született volna: Roland Garros-döntőben még nem játszott ilyen felszabadultan. Háromszor véve el ellenfele adogatását, 6:1-re nyerte meg az első játszmát, emlékezetes fonákokat ütve a pálya legkülönbözőbb részeire. A második játszmában a svéd időnként már csillogott, és mentálisan is kezdett erősnek mutatkozni, rendre megnyerte az adogatását. Szépen, kulturáltan elteniszezgettek 6:6-ig. A rövidítésben elkezdték egymás után előhúzni a pakliból az ászokat, de amíg Federernek négy is volt, az északinak csak egy akadt, az eredmény pedig 7–1 lett.

Alighanem belegondolt Söderling, hogy ebben a párosításban 0:2-ről már nem képes fordítani, és ez a tudat elbizonytalanította. Federer a harmadik szettben 5:4-nél az első Roland Garros-győzelméért adogatott, majd egy alig fogható szervával értékesítette az első meccslabdáját, s ahogy a nagy kő leesett a szívéről, úgy esett ő térdre, arcát kezébe temetve takarta el a boldogságát. És a könnyeit.

„Azt hiszem, ez a legnagyobb sikerem egész pályafutásom alatt. Óriási tehertől szabadultam meg, mostantól lelki békében teniszezhetek" – mondta utóbb a 6:1, 7:6, 6:4-re felülkerekedő svájci, akivel kapcsolatban a legendás Pere Sampras ekképp fogalmazott: „Azzal, hogy Roger nyert Párizsban, megerősítette az a véleményt, hogy ő a legnagyobb játékos, aki valaha pályán volt."

John McEnroe, egy másik legenda még 2004-ben beszélt hasonlóan, ami akkoriban tán meredek jóslatnak tűnhetett: „Ő a legtehetségesebb játékos, akit valaha láttam. Olyan nagyságokat láttam teniszezni, mint Laver, s olyan nagyságok ellen küzdöttem, mint Sampras, Becker, Connors, Borg, de ez a fiú minden idők legnagyobbja lehet."

Hogy az lett-e máris, nézzük a számokat. Roland Garros-diadalával Roger Federer még közelebb került, hogy egyszer tényleg minden idők legjobb teniszezőjeként emlegessék. A rekordot jelentő 19. Grand Slam-döntőjében (Ivan Lendlnek is ennyi volt 1991-gyel bezárólag) a csúcsot jelentő 14. győzelmét aratta (Samprast utolérve ezáltal), és a Fred Perry, Don Budge, Rod Laver, Roy Emerson, Andre Agassi ötös után hatodikként mondhatta el magáról, hogy a négy kiemelt viadal mindegyikén nyerni tudott. Bár nem egyazon évben sikerült neki, azért a karrierslamet megcsinálta tehát.

És természetesen nem állt meg! Noha az elmondása szerint Párizs után érzelmileg teljesen kimerült csillagnak, aki legelőször is hazament Svájcba pihenni, a világranglista másodikjaként ekkor még nem volt esélye helyet cserélni a nála öt évvel fiatalabb, idén 24 esztendős Nadallal, de 4490 pontról 2070 pontra csökkent köztük a különbség. Federer úgy nyilatkozott, hogy „kemény harc lesz visszaszerezni az éllovas pozíciót" – de nem is ez lebegett a szeme előtt, hanem hogy további Grand Slam-tornákat nyerjen meg, és mindenekelőtt visszahódítsa a spanyoltól a 2008-ban elveszített wimbledoni címét.

Mivel nagy riválisa a londoni tornán sérülés miatt el sem indult, ehhez „csak" Andy Roddickot kellett megverni a fináléban, aminek révén a svájci visszavette az ATP-lista első helyét, valamint végleg maga mögött hagyta a holtversenyt a két, fentebb említett rangsor élén. Ezután a US Openen a fináléban Del Potro visszavágott neki a Garros elődöntőjéért, és ez egyben azt is jelentette, hogy Federer először kapott ki GS-döntőben mástól, mint Nadal...

Ebben az évben eddig egy Grand Slam-verseny fejeződött be, és Melbourne-ben a svájci – Andy Murray elintézésével – már a 16. kiemelt viadalán diadalmaskodott, amivel tovább javította a vonatkozó csúcsát. Holnap meg a párizsi negyeddöntőben eldől, hogy tovább menetel-e, azaz bejut-e sorozatban a 24. GS-elődöntőjébe. Aki ebben megakadályozná, nem más, mint éppen a tavalyi fináléban általa simán felülmúlt Söderling. Az a gyanúnk, hogy nem a svéd lesz az, aki „eltakarítja" a svájcit a Roland Garros-koronáját visszaszerezni vágyó Rafael Nadal elől...

 

1959-ben e napon véget ért Isztambulban a férfi kosárlabda Európa-bajnokság, amelynek legjobb négy csapata körmérkőzést játszott. Az aranyérmes Szovjetuniótól mindhárom másik gárda kikapott, míg egymást körbeverték. A mienk a csehszlovákok elleni zárás előtt már tudták, hogy ha csak egy ponttal maradnak alul, akkor megszerzik az ezüstöt. Ez végül a 71:61-es vereség miatt nem sikerült – mivel az eső elmosta a szabadtéri mérkőzés lehetőségét, a két együttes „terembe kényszerült" –, míg győztes északi szomszédaink a nagy különbségnek köszönhetően még a franciákat is megelőzték (akiket mi 62:60-ra felülmúltunk, hiába óvott utóbb a rivális). Végül csak a negyedik hely jutott a magyar válogatottnak, amelyből a tornán részt vevő edzők Greminger Jánost beszavazták az Eb álomötösébe.

1969-ben e napon olyasmi történt, ami manapság már címlapsztori lenne, a korabeli sajtóban viszont csak eldugott kis hír lehetett. Idézzük fel szó szerint az akkor közölteket: „A magyar származású Kubala Lászlót nevezték ki 1972-ig terjedő hatállyal a spanyol labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányává. Elődje, Eduardo Toba ugyanis – mivel Spanyolország a vb selejtezői során gyengén szerepelt és nem tudta biztosítani a helyét a döntőben – lemondott. A jelenleg 42 éves Kubala az I. ligás Córdoba edzője." A játékosként három ország válogatottjában is szereplő (világrekord!) sportember a Barcelonában igazi világklasszissá vált, majd trénerként (is) világjáró lett belőle, ugyanakkor választott hazája nemzeti csapatát végül egészen 1980-ig, azaz 12 esztendőn át irányította megszakítás nélkül!

1979-ben e napon a női kosárlabda Savaria-kupa jubileumi, tizedik kiírásának nyitó napján a magyar válogatott 80–52-re legyőzte az NSZK együttesét. Killik László csapatából az utolsó pillanatban kidőlt az egyik alapember, Winter Ilona, de a többiek – zömmel már az egy év múlva a moszkvai olimpián legjobb négy közé jutó társaság tagjai – félgőzzel is nyerni tudtak (sajnos azonban a meccsen Beloberk Éva is kidőlt). Messze legeredményesebb pontdobónk Kiss Lenke volt (29). A folytatásban a mieink a hozzájuk hasonlóan a kontinens élvonalához tartozó lengyelekkel bántak el nagyon simán (103–53), igaz viszont, hogy a rivális nem a legjobbjaival érkezett a szombathelyi tornára. Az utolsó forduló volt a tulajdonképpeni döntő, hiszen az előző Eb bronzérmesét, Csehszlovákiát kellett megverni (Magyarország hatodik lett akkor): 77–71-re végül a házigazda válogatott kerekedett felül, noha egyes időszakokban a vendégek már húsz(!) ponttal is vezettek! A találkozón remekelt nyolcvanas évekbeli nagycsapatunk egy másik oszlopa, a fiatal Boksay Zsuzsa is, míg a Savaria-kupa legjobbja Kiss lett.

1989-ben e napon a Szovjetszkij Szport a címlapján közölte a jégkorong-válogatott két oszlopának, Vjacseszlav Fetyiszovnak és Igor Larionovnak a szerkesztőséghez küldött levelét. A két hokisztár felidézte a szövetség május 18-i ülését, amelyen Viktor Tyihonov, a szbornaja szövetségi kapitánya kijelentette: olyan kompromittáló anyagok vannak a birtokában, amelyek nyilvánosságra hozatala után a két sportolót hat-nyolc év börtönre ítélnék. Fetyiszov és Larionov megjegyezte, hogy az ilyen adatok elhallgatása törvénybe ütközik, és határozottan követelték az edzőtől, tegye közzé az általa említett dokumentumokat. A két játékos szerint ez az „adatgyűjtő" módszer jellemzi Tyihonovnak a sportolókhoz fűződő viszonyát; mint írták, a szakvezető gyakran folyamadott a zsarolás eszközéhez azokkal szemben, akikkel nézeteltérése támadt. Levelük végén ezt a magatartást a sztálini idők anakronizmusának minősítették. Az idáig ismertetett cikk szép példája a gorbacsovi időszak enyhülésének, a peresztrojkának, amikor már hangot lehetet adni efféle panaszoknak, ráadásul hatalmas nyilvánosság előtt. Ami pedig magát a hokit illeti: a két szóban forgó úriember egy raklap aranyérmet nyert együtt (és a kritizált trénerrel) a nyolcvanas években, majd 1989-ben mindketten az NHL-be igazoltak a Tyihonov-féle CSZKA Moszkvából. Mivel az új idők hatására a veterán mester végül sokat változtatott a stílusán, még további öt évig a szovjet, majd orosz válogatott kispadján maradt, és többek között egy olimpiai, illetve két világbajnoki aranyat szereztek – részben továbbra is Fetyiszovval a gárdában. Utóbbi amúgy sikeres szakvezetői és politikusi pályát is befutott, és Larionovval (no meg az egykori csapatársakkal – Tretyak kapussal, Kaszatonovval, Makarovval, Krutovval –, s persze Tyihonovval) együtt a jégkorong legnagyobb legendái közé tartozik.

1999-ben e napon a golfozók európai PGA-körversenyének wentworthi állomásán, a brit PGA-bajnokságon az utolsó napon Des Smyth hole-in-one-t ért el, azaz az elütő helyről egyből betalált a lukba. Egészen pontosan 164 métert szállt majd gurult a kis labda, amíg ki nem kötött a végállomásán. Más kérdés, hogy az ír sportoló ezzel is jócskán elmaradt az élmezőnytől a busás díjazású viadalon (347 ezer dollár járt az elsőnek), hiszen 283 ütéssel zárt, míg Colin Montgomerie 270-nel, és a győztes által jócskán lehagyott második és harmadik helyezett is 275-tel, illetve 276-tal. A skót egyébként pályafutása 19. sikerét könyvelhette el ekkor – azóta pedig 31-ig jutott.