BAKOS GÉZA
2010.09.28 09:05 Frissítve: 2015.03.29 03:15

Farkas mesternégyest lőtt Djorkaefféknak

A francia futball nem sokkal korábban, az ötvenes évek végén élte át az első nagy korszakát (a Stade Reims két BEK-döntője, Kopa a Real Madrid sztárja, Fontaine vb-gólkirálysága '58-ban), mégis egyértelmű volt 1966-ban, hogy a hazánkba érkező gallkakasos válogatottal szemben a magyarok a favoritok, különösen az az évi vb-n mutatott játékunk alapján. Rúgtunk is egy négyest (pontosabban Farkas János egy személyben...), de nem ment ez a siker annyira simán. Persze a mérce is más volt még...

Farkas János (balra) mesternégyesének Jean Djorkaeff a látszat ellenére nem igazán örült (Fotó: montázs)

Negyvennégy éve e napon, 1966. szeptember 28-án tizenharmadszor mérkőztünk meg a franciákkal, akik ellen máig a gólrekordunkat is tartjuk 1927 óta (az Üllői úton elért 13:1 során egy öngól mellett Takács II hattal, Orth, Kohut és Skvarek kettő-kettővel vette ki a részét a diadalból). Persze ez már nem ugyanaz a korszak volt, ám a párizsi lapok minket jelöltek meg esélyesként. Illovszky Rudolf szövetségi kapitány és a magyar játékosok viszont nem győzték hangsúlyozni, milyen nagy hiba lenne, ha hinnénk a szirénhangoknak...

Mert igaz, hogy a legutóbbi egymás elleni meccsünk (2:1 a Népstadionban) egyik főszereplője, a vendégek gólját szerző Combin időközben itáliai profi lett, és ezúttal nem jött el, továbbá két ember híján kicserélődtek a többiek is 1964 óta, de éppen azért kerültek új nevek a francia csapatba, mert új szakvezetőik nagyon határozottan új útra akartak térni a sikertelen vb-(le)szereplés (három meccsen egy pont, csoportutolsó hely) után.

Az alapjaiban felforgatott ellenfélnél azonban a beharangozotthoz képest mégsem volt túl sok forradalmi változás, igazi vérfrissítést csupán a fiatal Revelli debütálása jelentett, a többiek esetében inkább csak a sérülések miatti hiányzások vagy a pillanatnyi formák okozták a csereberéket. A gólerős, kiváló fizikai adottságú újonc futballista társa az előretolt belső csatár posztján (merthogy a felek leginkább 4–2–4-et játszottak) a pillanatnyilag legjobbnak tartott francia, Gondet volt.

Elsősorban amúgy a címvédő és az új szezonban is szorosan a St.-Étienne nyomában loholó Nantes-ra épült a nemzeti együttes, ám a bretonok meglehetősen fáradtak voltak az akkoriban még szokatlan terhelés következtében (mivel egy hónap alatt nyolc bajnokit vívtak, a BEK-szereplése mellett). Franciaországban ettől függetlenül is a magyaroknak adtak több esélyt, különösen az egy héttel előtte összehozott dánok elleni 6:0-s hazai Eb-selejtezőre tekintettel.

Az új erőpróbára készülve azonban már kevésbé volt vidám a hangulat a vendéglátó csapat háza táján. Bene térdsérülése súlyosabbnak bizonyult a vártnál, a helyettesítésére kiszemelt másik újpesti, Dunai II pedig telefonon újságolta el, hogy ő meg meghúzódott a Győr ellen. Több pótlehetőség nem maradt, pláne, hogy az utánpótlásgárda épp Lengyelországba utazott, ezért a meglévő állományon belüli átcsoportosítással kellett megoldást találni.

Így került be a támadósorba az újonc Korsós a Vasasból. Csakhogy rá is vonatkozott a kapitány bírálata: a Dunaújváros elleni 0:0 során az angyalföldi kerettagok – kivéve Mészölyt és talán Ihászt, azaz két védőt – várakozás alatt teljesítetek. Illovszky elmondta: egy gyengébb szerepelésből nem szabad mélyebb következtetéseket levonni, de Mathesznek, Molnárnak, Korsósnak és – figyelem – Farkasnak javulnia kell a válogatott mérkőzésen.

A ferencvárosi hátvéd, Mátrai szerint pedig ellenfelünket – amely két esztendővel azelőtt majdnem meglepett minket Budapesten – tisztelik, és tudják, hogy nehezebb feladat vár rájuk, mint a skandinávok ellen volt.

Mintegy 25 ezer néző előtt a következő összeállításban szerepelt a két együttes: Szentmihályi – Káposzta, Mátrai, Mészöly, Ihász – Mathesz (Bánkuti, 66.), Varga – Molnár, Albert, Farkas, Korsós, illetve Carnus – Djorkaeff, Bosquier, Budzinski, Chorda – Simon (Robin, 80.), Suaudeau – Lech, Gondet, Revelli, Hausser.

Formás magyar rohamok vezeték be a mérkőzést, és amikor már a 9. percben büntetőhöz jutottunk (a kitörő Albertet vágták fel, ám utóbb Mészöly mellélőtte a tizenegyest), bizonyára sokan arra gondoltak a nézőtéren, hogy most is fölényes, nagyarányú magyar győzelem születik majd. A győzelem ugyan tényleg megszületett, mégpedig két góllal, de a franciák nagyon nehezen adták meg magukat, sokkal nehezebben, mint ahogy arról a 4:2 alapján vélni lehetne...

Csapatunk az első félidőben húsz percen át, aztán a meccs hajrájában tíz percen keresztül futballozott igazán jól: ezekben az időszakokban gyors ritmusú volt a játék, sok mozgásos ötletes támadások futottak a pályán, a csatárok sokat változtatták a helyüket, és szép gólokat lőttünk – korszerű, tetszetős akciókból.

Az első 45 játékrészt jobbára magyar mezőnyfölény jellemezte, a mieink irányítottak. Kevéssel az elbaltázott büntetőt követően, a 12. percben Mathesz nagyszerű labdával ugratta ki Vargát, aki megiramodott a bal oldalon, remekül ívelt középre, és a berobbanó Farkas lábáról négy méterről a megdermedt kapus mellett a jobb sarokba vágódott a labda (1:0). Csakhogy a 25. percben Hausser passzát Gondet lekezelte, becsapta a rátámadó Mészölyt, majd bár kissé kisodródott jobbra, tíz méterről félmagasan mégis a kapuba tudott lőni (1:1).

Szünet után érdekes fordulatot vett a találkozó: újra kiharcolt vezetésünknek – az 56. percben Albert nagyszerűen ugratta ki a balösszekötő helyén Farkast, aki 15 méterről nagy lövést eresztett meg a jobb kapufa mellé (2:1) – nem sokáig örülhettünk, mert a látogatók hamar egyenlítettek (az 57. percben gyors bal oldali akció végén Revelli cselezte be magát csaknem az ötös sarkáig, erős lövését Szentmihályi éppen ő elé tudta csak kiütni, másodszor, hat méterről pedig már nem hibázott, a léc alá bombázott: 2:2), és ezután vagy húsz percen át teljesen átvették az irányítást!  

Egymást követék a gyors francia rohamok, sokat mozogtak, jól küzdöttek ekkor, és néhány lendületes kombinációjuk közben bizony rossz volt nézni a magyar védők kétségbeesett kapkodását. A vetélytárs háromszor is ordító gólhelyzetben hibázott!

A mieinknél sok hiba fordult elő az összjátékban is – elsősorban az akaraterőnek és Albert mesteri irányítókészségének volt köszönhető, hogy a küzdelmes összecsapáson válogatottunk végül mégis felülkerekedett. Az utolsó tíz perc ugyanis emlékezetes élményt nyújtott a szurkolóknak.

A 81. percben Albert húsz méterre a kaputól ügyesen a védők mögé nyeste a labdát, pontosan a rárajtoló Farkas elé, akt Chorda nem tudott szerelni, a kapus megtorpant, s a „brazilverő" csatár négy méterről a hálóba lőtt (3:2). Aztán a 87. percben jött a hab a tortára. Albert ragyogóan ugratta ki a jobbösszekötő helyéről Molnárt, aki egészen az alapvonalig futott, onnan visszagurított, és az érkező Farkas két méterről a léc alá vágta saját, egyben csapata negyedik gólját is (4:2)!

A magyar válogatottból (s az egész mezőnyből) Albert tűnt ki leginkább: nagy területen mozgott, rengeteget volt nála a labda, a támadások zömét ő indította – nagyon színesen játszott. A másik gólunk előtti átadását még a francia újságírók is megtapsolták!

Miközben Káposztának és Varga Zoltánnak nemigen ment ezen a napon, Mátrai, Molnár és az újonc Korsós is jobb volt az átlagnál, míg Farkas érdekes értékelést kapott: „ezúttal nem nagyon vette ki a részét a mezőnymunkából" – kezdődött a bírálat. Persze aztán hozzátette a Népsort szakírója azt is, hogy nagyszerű ütemben érkezett a kapu elé, és a négy gól önmagáért beszél. Manapság egy hasonló mesternégyesre különösebb gondolkodás nélkül adna a lap kritika helyett tízest...

A vendégekkel kevésbé volt szőrösszívű az újság, több jó szót kaptak – különösen a két középpályás, azaz Simon és Suaudeau, de a csatárok is, úgymint Gondet, Revelli és Hausser. Igazából a szélsőhátvédek nem nyerték el a tollforgató tetszését, a vb-t is megjáró Jean „Tchouki" Djorkaeffnek – „lassan fordult, Korsós néhányszor otthagyta" – valószínűleg nem lehetnek túl szép emlékei hazánkról.

Amúgy 48 válogatottságig jutott a félig kalmük, félig lengyel származású francia bekk, de nem vitás, hogy a világ- és Európa-bajnok Youri, az anyja révén félig örmény fia túlszárnyalta őt tudásban és eredményekben is.

A mérkőzésen egyébként gyakran összeolvadt a taps és a fütty, a véleménynyilvánításnak ez a két szélsőséges módja. Füttyel kezdődött például, amikor Albert szinte megállt a labdával a pályán, és vastaps lett belőle, amikor egy gyors átadás és pontos lövés után elkeseredésében a földre vetette magát Djorkaeff – hogy megint szegény marseille-i (ex-lyoni) védőt „pécézzük ki".

Azaz több eltérő arca is volt a találkozónak, amiképp abban is volt némi kontraszt, ahogy a két francia szakvezető közül José Arribas kifejezetten jókedvűen nyilatkozott a vereség után:

„Mi most egy új nemzeti tizenegyet építünk, számunkra nem az eredmény volt a legfontosabb. A magyarok első negyedóráját sikerrel átvészeltük, és lassan magunkhoz tértünk, olyannyira, hogy 2:2 után a vezetést is megszerezhettük volna. A házigazdák megingásait azonban nem tudtuk kihasználni, helyzeteket ügyetlenkedtünk el. Bizony, meglepetés születhetett volna... Az utolsó tíz perc miatt bánkódom csak, akkor vesztettük el a meccset. A 3:2-es magyar győzelem hívebb kifejezője lett volna a játék képének."

(A tréner egyébként másnap, hazaérve – társával, Jean Snellával együtt – bejelentette, hogy korábbi elhatározásukhoz ragaszkodva nem maradnak tovább, csak ere az egy alkalomra vállalták el a kapitányi megbízást, mivel annak nem tudnak rendesen eleget tenni főállásuk, azaz a Nantes és a Saint-Étienne edzői feladatai mellett. Ehhez képest úgy alakult, hogy a három hátralévő őszi Eb-selejtezőn is ők ültek majd a kispadon, és 2 győzelem, illetve 1 vereség után távoztak ténylegesen is.)

A francia lapok nem fukarkodtak a pozitív hangvétellel. A tekintélyes L'Équipe szerint „az Európa egyik legjobb tizenegyétől az utolsó percekben elszenvedett vereség ellenére elmondhatjuk, hogy a francia válogatott jó úton halad. A mérkőzés elején alárendelt szerepet játszott csapatunk, ám később magára talált és végül csupán a Simon sérülése formájában jelentkező sorscsapás következtében bukott el."

A Parisien Liberé – nem kis pátosszal – úgy fogalmazott, hogy „a franciák magasra tartott lobogóval véreztek el", míg a Paris Jour azt emelte ki, hogy „a rejtélyes mosolyú, zömök, fekete labdarúgó zúzta össze azokat a reményeket, hogy a franciák legalább döntetlennel térhessenek haza".

Az iménti idézet Farkas Jánosról szólt, aki amúgy a 20. válogatottságáig összesen ért el öt gólt, alig többet, mint most egyszerre... Ő szerényen így nyilatkozott: „A gólokat, egy kivételével, Albert készítette elő, mégpedig mesterien! Azt mondhatom, hogy szinte tálcán tette elém a labdákat. Amikor megkapta a labdát, már tudtam, hogy a kapu felé törhetek, mert mire átverekszem magam a védőkön, előttem lesz a labda. Flóri, ha kell, nyesi, pörgeti, ha kell, erősen adja, de mindig időben. Nem is tudom, hogyan csinálja..."

Nem Farkas, hanem társai mondták el utóbb, hogy az angyalföldi csatár – akinek 1966 fantasztikus éve volt a bajnoki címmel, a KK-bronzéremmel és a vb-n mutatott remeklésével együtt – a pályán is hálásnak bizonyult, mert csaknem minden gólja után ő is gratulált a fradista Albertnek, mégpedig így: „Köszönöm, Flóri!"

És akinek még nagy szerepe volt a sikerben: „Elégedett vagyok! Miért is ne lennék az?!... – kérdezett vissza a sajtó munkatársaitól Illovszky Rudolf. – A franciák, miképp azt mindenki láthatta, sokkal jobban játszottak, mint ahogy azt az előzetes lapvélemények és vezetőik nyilatkozata alapján várni lehetett, mégis négy gólt rúgtunk nekik. És a zömét igen szép, korszerű támadások befejezéseként! Nagyra értékelem, hogy a csapat másodszor is tudott erősíteni. Ez jó jel a jövőre nézve."

A jövő? Rudi bácsival az utolsó 1966-os meccsünket is gólokkal nyertük (3:1 Ausztriát fogadva – csak még a vb utáni első alkalommal, a Cruyff-féle hollandoknál kellett beérni 2:2-vel), majd következett az 1967-es esztendő: a maga 83.33 százalékos mutatójával a legjobb 1955, az Aranycsapat óta (azóta sem sikerült felülmúlni!). Öt sikert követően egyedül az NDK-ban kaptunk ki, amikor csoportelsőként továbbjutva már nem volt számunkra tétje annak a kirándulásnak.

És mégis: bár decemberben a dél-amerikai túrára még Illovszkyval utazott a nemzeti együttes, január elején azt kérte az MLSZ-től, bontsák fel a szerződését. Visszament szeretett klubjához, a Vasashoz. Nélküle (immár Sós Károllyal) a szovjeteket itthon még 2:0-ra elvertük az Eb-negyeddöntő odavágóján, ám Moszkvában (0:3) a szépítés sem sikerült, pedig az akkori szabály szerint már 1:3-mal is harmadik felvonásra menthettük volna a párharcot.

Aztán valamilyen rejtélyes oknál fogva 1968 májusától több mint egy éven át nem volt válogatott mérkőzésünk, utána pedig hamarosan elszenvedtük a marseille-i csapást (1:4 Csehszlovákia ellen a vb-ért), és többé már semmi sem lehetett olyan, mint azelőtt, amikor még bérelt helyünk volt a világ legjobb csapatai között...   

 

 

1956-ban e napon számolt be róla a Népsport, hogy megérkezett a november 22-én kezdődő melbourne-i olimpia helyszínére a rendezvény első külföldi látogatója, Ignaz Rügg. A vállalkozó szellemű svájci turista még az előző esztendőben indult el gyalogosan hazájából, és a több mint 19 ezer kilométeres út során hét pár cipőt szaggatott el teljesen. A 42 éves helvétnek a visszaút mikéntjén nem kellett törnie a fejét: az ötkarikás játékok után a távoli kontinensen szándékozott végleg letelepedni...

1976-ban e napon Muhammad Ali pontozással győzött kihívója, a szintén amerikai Ken Norton ellen, és ezzel nyolcadik alkalommal védte meg az 1974-ben Kinshasában (George Foremantől) visszaszerzett  profi nehézsúlyú WBA/WBC-bokszvilágbajnoki címét. A nagy érdeklődéssel várt mérkőzésen az előzetes jelentések ellenére sem volt telt ház, sőt a 64 ezer néző befogadására alkalmas New York-i Yankee Stadionban alig 15 ezren foglaltak helyet – viszont 59 ország televíziója egyenes közvetítést adott, továbbá mintegy háromszáz helyen hatalmas mozivásznakra vetítve, belépő ellenében több tízezren követhették nyomon élőben a küzdelmet. A két kilóval nehezebb, mintegy 100 kilós Ali csaknem minden ütését ellenfele fejére irányította, míg Norton főleg a bajnok testére célzott. Utóbbi még a szokásosnál is többet beszélt meccs közben és a menetek alatt, amiért kétszer figyelmeztették is. A szoros csatát végül a címvédő a pontozók döntésével, csak szoros küzdelemben nyerte meg. „Ali ellen csupán kiütéssel lehet nyerni... Hiába voltam legalább nyolc-tíz menetben is jobb, őt hozták ki győztesnek. Pedig tízéves fiam születésnapjára szerettem volna elhódítani az övet" – panaszkodott a vesztes. „Sajnálom, hogy nem sikerült beváltanom az ígéretemet, és nem tudtam kiütni ellenfelem az első öt menetben. De hiába, váratlanul jól öklözött, én viszont egyre jobban érzem az éveim súlyát – nyilatkozta a 34 éves Ali. – Csak az utolsó, biztosan megnyert menetnek köszönhetem a győzelmemet. Most kellene visszavonulnom, annál is inkább, mivel három csábító filmajánlatot is kaptam." Mégsem így tett, hanem még két riválisát megverte, mielőtt 1978-ban Leon Spinks elbánt vele (igaz, utána még egyszer visszavette tőle a WBA övét – azt követően már csak két veresége volt, összesített mérlege pedig 56–5).

1986-ban e napon rangadóra került sor a holland bajnokságban a forduló előtt még vezető PSV és a vendég Feyenoord (amely épp a PMSC elleni UEFA-kupa-visszavágóra készült) között – valamint sajnos a szélsőséges szurkolók és a rendőrség „frontján" is. A meccset szigorú óvintézkedések előzték meg, a rendezők és a hatóság felduzzasztott létszámban, teljes harci felszerelésben várta a nézőket, és köztük a huligánokat. Nem ok nélkül vonultak fel: az Eindhovenbe átrándult rotterdami drukkerek mintegy százfős kemény magjának csaknem a fele már a találkozó előtt fogdába került... Randalíroztak az utcákon, verekedéseket provokáltak, sőt többük ellen még tiltott fegyverviselés miatt is vádat emeltek később. Magán a mérkőzésen egyébként már nyugalom volt, de a pályán is: a 0–0-s eredmény meglehetősen unalmas küzdelmet takart. Rinus Israel, a látogatók szakvezetője nyilván elégedett volt az egy ponttal, mivel előzetesen ezt mondta, de azt is kijelentette: a Pécs ellen már csak a győzelmet tudta elfogadni. Amely össze is jött, a magyarországi 0–1-re 2–0-val válaszolt a csapat a De Kuipban. Az idény végén amúgy a PSV megvédte a címét (a sorozatban elért négyből ekkor lett másodszor első), míg a Feyenoordnak a bronzzal kellett beérnie az Ajax mögött.

1996-ban e napon került sor segoviai rajthellyel a Vuelta a Espana utolsóelőtti szakaszára, a 43 kilométeres egyéni időfutamra, amelyet Tony Rominger nyert meg 53:37 perces eredménnyel. A veterán országúti kerekes – akinek az összetettbeli esélyei még a körverseny elején, a 3. szakaszon szálltak el egy nyolcperces hátrány „begyűjtésével", viszont már a viadal első cronóján is diadalmaskodni tudott – ezzel fellépett a dobogóra, mégpedig két honfitársa, az éllovas Alex Zülle és a második helyezett Laurent Dufaux mögé. Utóbbi kettő csatázott a (végső) győzelemért, de Zülle szenzációs iramot ment és két percet rávert riválisára: konkrétan utolérte előbb elindított ellenfelét... Másnap, ahogy az lenni szokott, Madridban már nem változott az eredmény, így az ONCE-istállóban tekerő 29 éves új bajnok elmondhatta magáról, hogy a kilencvenes évek első felének három nagy bajnokát, azaz a korábbi háromszoros Vuelta-első Romingeren kívül Miguel Induraint és Laurent Jalabert-t is maga mögé utasította, miután az ötszörös Tour-győztes spanyol a 13. szakaszon feladta a küzdelmet, míg a francia a 19. etapon hasmenés miatt késett majdnem félórát. Zülle pedig egy évvel később megvédte elsőségét a spanyol körversenyen.

2006-ban e napon a 2009. évi Dakar-rali esetleges budapesti rajtjáról írt alá szándéknyilatkozatot a város főpolgármestere és Szalay Balázs, a versenyt szervező cég (A.S.O.) kelet-európai képviselője. A viadal a turizmus szempontjából lehetett volna előnyös az országnak – de csak lehetett volna, mert nemhogy 2009-ben, hanem már egy évvel korábban átkerült az egész esemény Dél-Amerikába az eredeti helyszínéről, vagyis Afrikából (és Európából), mivel a Szaharában jelentős terrorfenyegetettséggel kellett szembenézni. Volt esély a magyarországi startra, hiszen míg korábban hagyományosan Párizsból indult a mezőny, illetve később más francia, illetve („útba eső") spanyol településekről, 2006-ban és 2007-ben formabontó módon Lisszabonból vágtak neki a résztvevők a távnak. Jelenleg azonban hasonlóra nincs mód, az egész rali tartósan egy távoli kontinensen kötött ki.