A többismeretlenes egyenlet

A vészharangot úgy Barcelona környékén kondították meg, Atlanta után már körbehordozták a koporsót, tradicionális sikersportágaink koporsóját, Sydneyre pedig már hitetlenkedve tekintettek, mondván, túlzás az a nyolc arany, irrealitás.Tényleg az, pedig nyilván normálisan is lehetne csinálni. Állami szerepvállalás nélkül, ugye, nem megy, a mindenkori nagy közös ünneplésből a minisztereknek is jut, nem véletlen, hogy a sportkormányzat csak Athén utánra ígéri meghúzni a nadrágszíjat. Széttárt karokkal, a recsegő-ropogó költségvetésre hivatkozva egyenesen az augusztust követő sokkterápiáról beszél.Közben, első olvasatra tökéletesen ad hoc módon, a magyar Formula–1-es pilótában látták a jövőt, és rendkívüli módon csodálkoztak, amikor vagy húsz sportág nem kapott levegőt a valóban elképesztő összeg hallatán.Aztán persze mégsem. Baumgartner szezonja, hogy, hogy nem, rögvest bizonytalanná vált. Ennél bizonytalanabb már csak a többi, a vívás, az öttusa, a kajak-kenu – a sor szinte végtelen – jövője. Meg a jelene.A magukat eltartó, magyar szemmel irdatlan pénzeket megmozgató látványsportágak eközben élnek és virulnak, a konkurencia felmérhetetlen, nem véletlen, hogy a nagy áttöréssel a mai napig adósak az ajtókon óvatosan már évek óta kopogtató magyarok.Dávid már nincs az NBA-ben, Szuper egyelőre hasztalan vár az NHL-re, Bodrogi se fel, se le, teniszező lányainktól már az is csoda, hogy bele-beleszólnak a nagyok dolgába, a Dakar olyan, amilyen, és hát a profiboksz minimum ellentmondásos világának is csak az alját váltják meg nagy ritkán a mieink.Három évvel ezelőtt Kovács István lett az első világbajnokunk, más kérdés, hogy csak fél évre. Akkor úgy tűnt, hogy totális átrendeződés küszöbén áll a magyar sport. Azóta sem tart előrébb. A populáris sportokban nem jutunk, nem is nagyon juthatunk egyről a kettőre, a többiben pedig már csak néhány csodával határos módon működő műhely révén álljuk a sarat.Pár sakkozón és az átlagnál alig jobb labdarúgón kívül tökéletesen ismeretlenek vagyunk.Erdei Zsolt szombat esti címmeccsének a valódi tétje nem volt kicsi: kitörni a szürkeségből. A González elleni győzelemmel ez vélhetően sikerült. Plusz mindentől függetlenül a hihetetlen otthoni népszerűség. Hiszen a magyar, ha másért nem, minimum megszokásból, teljes szívéből szurkolna, csak egyre kevésbé van kinek. Ha már az olimpia lassan púp a hivatalos szervek hátán, ezt is nagyon meg kell becsülnünk.