A vesztes neve

Nagyon jó kis meccs volt. Élvezetes, izgalmas, láthattunk szép támadásokat, ritmusváltásokat, ügyes védekezést, és bár be-becsúszott néha egy-egy szabálytalanság, a sportszerûségre sem lehetett panasz. A hangulat pedig kimondottan pompásnak tûnt, a közönség fergetegesen szurkolt – szóval minden jel arra utalt, hogy valódi sportesemény zajlott.Egészen a tizedik menetig.Nem is kiábrándító, hanem kijózanító volt, ami akkor és azután történt.Kézenfekvő lenne, de nincs kedvem poénkodni azon, hogy mit érez egy férfi, amikor az ágyékán éri rúgás vagy ütés, egy nőnek amúgy is hiába magyaráznám, a férfiak pedig pontosan értik szavak nélkül is. Akivel egyszer már megesett ez a szörnyûség, az tisztában van azzal, hogy Chacón rájátszott az esetre, azaz szimulált. Csakhogy nem szimulálhatott volna, ha Nagy János nem üti meg ott – ráadásul minimum harmadszor. Az pedig egyenesen szánalmas, hogy még a televízió stúdiójába is bevittek egy szuszpenzort, elemezve, hogy az mekkora ütéstől védi meg a nemes szervet, bizonygatva, hogy Nagy pedig nem is üthetett nagyot, hiszen ez mellébeszélés. A szuszpenzor talán félre is csúszhat, csak az tudhatja, mennyire fáj egy ütés, aki kapja, mindenesetre már az lelombozó volt, hogy egy nemi szervet védő eszköz főszereplővé válhat egy magát sporteseménynek nevező rendezvényen.A többi pedig maga a szégyen. Például a káosz, ami a ringben zajlott. Olyan emberek nyüzsögtek ott, akiknek semmi keresnivalójuk sem volt azon a helyen. Igaz ez menedzserre, edzőkre, szpíkerre, a mérkőzésvezetőn és a versenyzőkön kívül mindenkire. Mégis, tucatnyian intézkedtek, vitatkoztak, veszekedtek, miközben az argentin látványosan fetrengett a földön. Majd a menedzser nemes egyszerûséggel kihirdettette Nagy János győzelmét, a szpíker ezt bele is üvöltötte nagy boldogan a szolnoki éjszakába, a mélyütéseket a sors kifürkészhetetlen akaratából nem látó, a magyar versenyző javára mûhibák sorát elkövető és tévedő német mérkőzésvezető ezt hamarosan meg is erősítette, előkerült az öv, fel is kanyarították Nagy Jánosra.Csoda, hogy nem égette a derekát.Vannak győzelmek, amelyekért hiába dolgozunk meg, nem lehetünk rájuk büszkék. Chacón ezzel a mutatvánnyal nem válhatott erkölcsi győztessé, lett belőle helyette szánalmas vesztes, de Nagy János sem pihenhet nyugodtan és elégedetten egy így elért diadal után. Ez azonban legyen az ő lelkiismeretének a dolga.A menedzser lelkendezése viszont aligha magánügy. Ô magát Julius Caesart idézve veri a mellét, szerinte jött, látott és győzött, holott nem tett mást, mint hogy rávilágított a profiboksz egyik, bár nagyon is jellemző arcára. A sötétebbikre. Arra a szemérmetlen világra, amelyben a sport, a sportoló, a sportszerûség, a verseny csak mellékes tényező, ami számít, az a pénz, a kereset, a haszon, az üzlet. Amikor ki tudja, milyen jogon a magasba emelte a nyilvánvalóan eszköznek használt Nagy János kezét, bizonyára tényleg hitte, nagy győzelmet aratott. Ô is, a himnuszokat elsinkófáló kereskedelmi csatorna is, és a menedzser ezt az estét nyilvánvalóan hatalmas alkotásnak, világraszóló személyes sikernek vélte.Akiben pedig maradt cseppnyi jó érzés, az tudta, itt nem győzött senki, vesztes viszont van, ráadásul egy igen nagy vesztes.Profiboksznak hívják.