Székelyföldi futballálom – Csinta Samu publicisztikája

Bennszakadt a szó a román futballközvéleményben: az alapszakasz utolsó, hétvégi fordulójának eredményeitől függetlenül a bajnoki első osztály felsőházi rájátszásába került a Sepsi OSK együttese. Belátom, az esemény nem éri el az FTC–Vidi párharc mozzanatainak hírértékét, tekintve azonban, hogy a csaknem száz évvel ezelőtt elcsatolt országrészek egyre hangsúlyosabban visszatérnek a magyarság térképére, az anyaországi társadalom tekintélyes részének pedig van közvetlen és közvetett, de legalábbis érzelmi kapcsolata Erdéllyel, Felvidékkel, Délvidékkel vagy Kárpátaljával, talán nem tekinthető túlzásnak, ha nem megyünk el szó nélkül egy szomszédos ország bajnokságának pillanatnyi állása mellett.

A székelyföldi labdarúgás zászlóshajójának bravúrjára talán a hihetetlen a legvisszafogottabb jelző, de mivel a felsőfokot meglehetősen nehéz túlszárnyalni, maradjunk a puszta ténynél: fennállása második élvonalbeli idényében immár semmiképpen sem végezhet a hatodiknál rosszabb helyen a háromszéki csapat. Ami ugyebár kizárja a kiesés kósza elméleti lehetőségét is, viszont annál több álmodozásra kínál lehetőséget. És jó adag józanságra is.

Az álmodozás adja magát leginkább, még inkább annak az álomnak a felidézése, amelyet egy futballőrült háromszéki vállalkozó táplált magában évtizedeken át. Ha ő már különböző okokból nem lehetett élvonalbeli focista, városának, egykori szurkolótársainak és mindenekelőtt önmagának álmodott fényes jövőt. Ennyire fényeset nem, abba talán még a behunyt szem is belekáprázott volna, de stabil másodosztályú csapatot igen. Amely talán még a legmagasabb osztályba is feljut, s miután megmártózik az élvonal hévizében, azzal a megnyugvással tér vissza Isten által kijelölt alacsonyabb helyére, hogy most már lesz mit mesélni az unokáknak.

Ami csaknem nyolc év alatt, még inkább az elmúlt másfél esztendőben történt Sepsiszentgyörgyön, arra leginkább a székely bácsi reakciója illik, aki, miután az unokája hosszasan magyarázta neki a televízió működési elvét, kibökte: látom én, csak nem értem. Valahogy így van ezzel a Sepsi OSK szimpatizánsa, szurkolója, illetve az annak létjogosultságát minden eszközzel kétségbe vonó ellendrukker is, miután eldőlt, hogy nincs az a relativitáselmélet, amely megingathatja a szentgyörgyi piros-fehérek felsőházi jogosultságát. Az előbbi kategória épp csak felocsúdott az első lehetőség elpuskázása okozta előző fordulóbeli csalódásból, amikor azon kapta magát, hogy talán jobban drukkol a tévé előtt egy másik csapatnak, mint a sajátjának. A végeredmény ismeretében pedig hitetlenkedve hívogatta ismerőseit, írt rá a közösségi oldalak nyilvánosságára: biztos, hogy jól látom?

Biztosan megtörtént ez velünk?

Az ellentáborra pedig fagyos csend telepedett. A korábbi periódusban a román sportműsorok többsége minden lélektani eszközt megragadott a Sepsi-ellenes hangulat kialakítása érdekében. Már ez is jelzésértékű volt, ami azt üzente, valamit tenni kell a veszélyesen növekvő csapat megállítása érdekében. Nos, ezekben a stúdiókban hirtelenjében nem találták a szavakat, majd egy idő után a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodtak: tényközlésre szorítkoztak. Egy csapásra értelmüket veszítették a korábbi, sportszakmai köntösbe öltöztetett, a magyarellenesség határait feszegető tévékommentárok, újakat pedig nem szült a döbbenet. Maradtak a zsigeri gyűlöletből fakadó Fb-kommentek, amelyeknek kigyomlálására egyelőre sem empátia, sem puszta emberi intelligencia nem biztatja a rendszerkezelőket.

A hatalmas részeredmény egyszerre csábít hátradőlésre, illetve körvonalaz újabb célokat. Egyesek máris európai kupaszereplésre jogosító újabb csúcsok meghódításáról beszélnek, ami ugyan mindegyre a realitások szögleteibe akad, de az eddigi fejlemények sem feltétlenül a ráció mentén alakultak, hanem egy futballközösség szakmai és érzelmi elkötelezettségében gyökereztek. Valami olyan közös produkcióban, amely veszélyesnek tetsző csalódásokat és frusztrációkat, helyi ikonok szinte sorsszerű perifériára szorulását is képes volt túlélni. És torkollt döbbenetesen gyorsan olyan eredménybe, amelynek előélete már semmiféle magyarázatot nem igényel.

A boldogság estéjének másnapjai viszont nem hagynak helyet és időt a beteljesedéseket követő kiürülés érzetének. A hogyan tovább kérdését rögtön felülírták az egymás sarkát taposó kihívások: például a ma esti, kolozsvári CFR elleni kupanegyeddöntő, amelynek sikeres abszolválása a legjobb négy közé jutást jelentené. Olyan újabb csúcsot, amelynek megmászása már-már oxigénmaszk után kiált. S mivel a boldogság is csak mással megosztva ér valamit, a szomszédban az FK Csíkszereda próbálkozik a lehetetlennel, a kupavédő CSU Craiova kiverésével. Képzeljük csak el: Csíkszereda–Sepsi OSK Román Kupa-elődöntő! Elképzelhetetlen...

Ami viszont nemcsak elképzelhető, de szinte kötelező érvényű: a bajnoki felsőház az alapok olyan mértékű megerősítésének lehetőségét kínálja, amelyre valamennyi, a háromszékiekéhez hasonlóan „egészségtelenül” gyors fejlődés haszonélvezőinek szükségük van. Valahogy úgy, mint amikor a nyílt tengeren való folyamatos lékfoltozás közepette navigáló hajó végre biztonságos szárazdokkba ér. Ez a tavasz lehet a Sepsi OSK következő éveinek kiindulópontja, az építkezésé, az a periódus, amikor nincs mit veszíteni, következésképpen csak nyerni lehet. Az öröm létfontosságú követőjének pedig a józanság kell, hogy bizonyuljon, amely nem költözhet vissza elég hamar a helyére.

Mindannyiunk életében vannak periódusok, amikor szinte minden sikerül. És persze ellenkező előjelűek is. Az előbbi megélése során egyszer csak szinte törvényszerűen felbukkan a „Vajon megérdemlem? Vajon nem lesz meg ennek a böjtje?” típusú gyomorszorító érzés. Bizonyára Sepsiszentgyörgyön is, ahol azonban azon is érdemes elgondolkodni, hogy a robbanásszerű fejlődés alaposan felborította a normális menetrendet. Egészen pontosan azt a tézist, mely szerint előbb a vetés, aztán következik az aratás. Már a kettő egybeesése is meglehetősen ritka, mondhatni, életszerűtlen fejlemény szokott lenni, hát még ha az aratás megelőzi a vetést.

Mert a magok elszórása bizony még csak most kezdődik. A háromszéki főváros határában rövidesen elkezd kinőni a földből a térség legkorszerűbbnek számító futballarénája, amelynek haszonélvezői sokkal inkább azok a gyerekek lesznek, akik a jelenlegi hősök példáján felbuzdulva igyekeznek focistából futballistává válni. Közben meg – feltéve, hogy a kedves mama elengedi őket – vállvetve tolják a havat a pályáról a februári zimankóban, és talán nem is tudják, hogy ezzel milyen hatalmas „odatartozási” ajándékbemutatót kapnak az élettől. Mert a maiak bizony egy, a hetvenes években épült, és minden korszerűsítési igyekezet mellett is igen korlátozott komfortszintet biztosítani képes stadionban írják a történelmet, amelyre az álmaik elején tartó gyerekek talán azzal a nosztalgiával emlékeznek majd, amilyennel mi idézzük fel az iskolakertet, a még régebbiek pedig a grundot.

A történelem további fejezetei megírásra, szerzőkre, csatákra várnak. Hiszen, mi tagadás, Sepsiszentgyörgyön egyelőre mindenki szívesen álmodna tovább. És nemcsak jövőt, jelent is. Ha már a vetés és aratás ilyen szerencsésen helyet cserélt egymással.