Még az egerekkel is meg kellett küzdeniük

A világutazó vívók közül Boczkó Gábornak is hobbija lett a fotózás. Mint a Ferihegyi-repülőtér termináljában beszélt róla: látta, hogy tavaly Pekingben mások hogyan örökítik meg pályafutásuk e fontos állomását, micsoda képeket készítenek az olimpia semmihez sem hasonlító hangulatában. Rá kellett jönnie, ha már megadatott neki, hogy sok-sok olyan helyen megforduljon, ahová kevesen jutnak el, emlékeket gyűjt képben is.

„Jókor kezdtem el, ilyen sok év után” – mondta, miközben a társak, az edzők és a kapitány már hazamentek, és fotós kollégánkkal hallgattuk plovdivi történeteit; közben két fiatalember a hétfői Nemzeti Sport címlapjára kért tőle autogrammot.

Az Európa-bajnoki címmel hazatérő párbajtőrküldöttség a reptéri váróteremben egy ideig nem győztes seregre emlékeztetett. Nyílt az ajtó, megjelent Kulcsár Győző szövetségi kapitány, csendben elköszönt az egybegyűltektől, s hazament. Nyílt az ajtó, megjelent Udvarhelyi Gábor – Imre Géza, Rédli András és Somfai Péter edzője –, csendben elköszönt, s hazament. Aztán nyílt az ajtó, és megjelent a négy aranyérmes, együtt, elegánsan és nagyon fáradtan. Szeretteik meglátása és átölelése, az aranyérmek előbányászása, néhány csapatkép készítése újra vidámságot varázsolt az arcokra, felelevenítve bennük a vasárnap estét.

„Közös vacsorán értékeltük a napot, ezt a senki által nem várt győzelmet, aztán hagytuk a vezetőséget bulizni és elmentünk a bankettre – mondta a gárda vezéregyénisége és befejezőembere, Boczkó Gábor. – De én hamar elköszöntem, nagyonnagyon fáradt voltam, és öregesen lefeküdtem aludni.”

A fáradtság oka: alváshiány.

„Az egyéni verseny előtti éjszakán a szállóban egy egér rohant át az ágyamon és a mellkasomon, aztán Gézával kikergettük a szobából – folytatta az egyéni bronzérmes Boczkó Gábor. – Két óra múlva arra ébredtem, hogy Géza megint üldöz egyet; majdnem minden éjszakánk ilyen volt. Kértünk a portán egy egérfogót, alig működött, a csapatverseny előtt végül fogtunk vele egeret, és nyugodtan alhattunk. De legalább volt némi változatosság a szürke hétköznapokon.”

A fáradtság oka: fizikai és szellemi kimerültség.

„Reggeltől estig folyt a verseny, és befejezőemberként nagyon kellett koncentrálnom – mondta tovább. – Az olaszokelleni elődöntőben az első két asszóm jól sikerült, de az utolsóban hirtelen elfogyott a három tus előnyöm.”

A hosszúra nyúló, sokáig semmi eredményt nem hozó végjáték rettentően elfogyasztotta az energiáit: „Csak kívülről tűnhetett úgy, hogy nem történik semmi. Próbáltam találatot bevinni, de nem kockáztattam semmit, lassan tíz éve gyűrjük egymást Confalonierivel, nem estünk egymásnak, inkább feltérképeztük a másikat. Aztán pont egy olyan akcióból sikerült elérnem a győztes tust, amilyennel az elején ő próbálkozott néhányszor.”

E mozdulat azt jelentette, hogy az egyéninél is szebbre sikerül számára a csapatverseny, végül Svájc megverésével a legszebb érem lett a magyaroké.

„Sajnálom, hogy a többi fegyvernemnek nem alakult úgy a csapatverseny, pedig ők is sokat dolgoztak érte. Több fiatal van a válogatottban, a vébén javíthatnak, és klasszissá érhetnek. Kívánom másoknak, hogy megadódjon nekik is a dupla éremszerzés, mint most nekem” – magyarázta

a párbajtőrvívó.