Megkoronázott falusi srác
Szinte itt van előttem a fotó: talán a Képes Sportban vagy a Labdarúgásban jelent meg, ahogy szegény Pusztai Lászlóval néznek maguk elé elszántan, a fotó mellett pedig az aláírás nagyjából úgy szólt, hogy íme, a Honvéd két új reménysége Szegedről. Miért éppen Kispestet választotta?Szinte itt van előttem a fotó: talán a Képes Sportban vagy a Labdarúgásban jelent meg, ahogy szegény Pusztai Lászlóval néznek maguk elé elszántan, a fotó mellett pedig az aláírás nagyjából úgy szólt, hogy íme, a Honvéd két új reménysége Szegedről. Miért éppen Kispestet választotta?
Hívott a Fradi, Lakat Karcsi bácsi akkor éppen a zöld-fehéreknél dolgozott, csábított az egyre erősödő Újpest, mégis azt mondtam magamban, Kispestre kell szerződnöm, mert ott játszik a példaképem, Tichy Lajos – mondta Kozma Mihály. – Arról nem is beszélve, kivert a víz, ha arra gondoltam, hogy nekem katonásdit kell játszanom, géppuskával kúszva-mászva. Ez az érv is a Honvéd mellett szólt, ott elég volt futballozni „a sereg” (kötelező katonai szolgálat – a szerk.) ideje alatt is. Ráadásul Preiner Kálmán volt az edző, aki az ifjúsági válogatottnál igencsak megkedvelt. Így aztán megköszöntem a zöldek és a lilák érdeklődését, majd Pusztai Lacival együtt összecsomagoltunk, elköszöntünk a családtól, no meg Szegedtől, és új életet kezdtünk Kispesten.
Ha jól emlékszem, már 1969-ben többszörös ifiválogatott volt, és nagyon is ismerték a nevét a futballtársadalomban.
Így van. Én voltam a korosztályos válogatott csapatkapitánya, ezért a kispesti pályán is úgy fogadtak, hogy éreztem a többieken a tiszteletet. Persze nem volt könnyű a beilleszkedés, világ életemben az a tápéi falusi gyerek maradtam, aki még Szegedre is áhitattal ment.
Ehhez képest beutazta a világot, fontos válogatott meccseket játszott, sikert sikerre halmozott.
Mégis azt mondom, hiányzott belőlem az igazi vagányság. Soha nem tudtam olyan csibész lenni, mint mondjuk Pintér Sanyi. Pedig ha megvan bennem ez a tulajdonság, tán még többre viszem, de így sem panaszkodom. Kétszer voltam bajnok a Honvéddal, háromszor lettem gólkirály, és a szurkolók szerettek. Ennél nem is kell több.
Kicsit azért vitatkoznék. Amikor Kispestre került, bombaerős csapata volt a Honvédnak, ehhez képest több mint tíz évet kellett várnia a bajnoki címre: a az 1979–1980-as szezonban huszonöt esztendő után lett újra aranyérmes az együttes. Miért?
Minden szezonnak úgy vágtunk neki, hogy most aztán egyértelműen a bajnoki aranyra hajtunk. De nem sikerült. Ne felejtse, akkoriban itthon már-már verhetetlen volt az Újpest, sorozatban nyerték a lilák a bajnoki címeket, és ha nem ők lettek az elsők, akkor jött a bombaerős Vasas vagy egy magára találó Fradi. Többször is másodikak lettünk, és keserűen vettük át az ezüstérmet. De azért sokszor nyugtatgatom magam, hogy hiába volt remek a Dózsa, mi azért megfricskáztuk őket. Emlékszik például arra a különös kupameccsünkre? Felszabadulási Kupa-találkozón csaptunk össze a Dózsával, a Megyeri úton kikaptunk hat egyre. Nem volt jellemző, hogy így elverjenek bennünket, kaptunk is szépen a szurkolóktól. Aztán következett a visszavágó, és hat nullára mi győztünk. Még ma is előttem van, hogy Bene Feri, Fazekas Laci, Zámbó Sanyi és a többiek csodálkozva néznek egymásra, amint újra meg újra felállnak a középkezdéshez. De olyan meccs is akadt, amikor mi szomorkodhattunk. Játszottunk úgy a lilákkal, hogy még a salakpályára is padokat tettek, annyi ember zsúfolódott össze. Ha nyerünk, mi vagyunk a bajnokok – egy egy lett, s ők ünnepelhettek.
Milyen volt fuballoznia példaképével, Tichy Lajossal?
Csodálatos ember volt. A búcsúmeccsén, ’71-ben a Vasas elleni bajnokin góllal köszönt el a szurkolóktól. Sohasem mondtam neki, hogy ő a példaképem, valahogy nem volt hozzá bátorságom. Aztán milyen a sors, amikor 1980-ban végre bajnokok lettünk, ő ült a kispadon edzőként. Szinte látom magam, ahogy az öltözőben sírva, zokogva ünneplem a diadalt. Emlékszem, bejött akkor a klub elnöke, s azt kérdezte: Kozma elvtárs, maga meg mit pityereg itt? Nem mondtam neki semmit. Aki nem sportolt soha, aligha érezhette át, mit jelentett nekünk, honvédosoknak, hogy végre mi ülhettünk fel a trónra.
Gyanítom, egyetértünk abban, hogy Kocsis Lajos világklasszis futballista lehetett volna.
Igen, Csikó zseniális labdarúgó volt. Imádtam vele játszani, jobbra nézett, és tudtam, hogy balra passzol. Elképesztő volt a pályán. És hiába mondtam neki, hogy szokjon le a cigarettáról, ő csak fújta, aztán persze köhögött, így nem bírta a futást.
Ön sem arról volt híres, hogy végigrobotolja a kilencven percet.
Ez igaz. De erről papírom is volt. Tudniillik vizsgálatok során kimutatták, hogy a szervezetem nem terhelhető. Ez azt jelentette, hogy valamiféle könnyített edzésmunkát kellett volna végeznem, de ugyanannyit futtattak, mint mondjuk a bivalyerős Pintér Sanyit. Sokszor eszembe jut mindez, főként amikor sorra veszítem el a kortársaimat és a barátaimat: Kocsis Lajost, Kocsis Istvánt, Lévay Tibort, Páncsics Miklóst, Bene Ferit, hogy csak néhányukat említsem. Semmi sem történik véletlenül. Tartok tőle, hogy minket akkor nagyon túlhajtottak, és ez is belejátszik a tragédiákba. Nemsokára hatvan leszek, olykor bizony félek a haláltól. Ez különösen azóta erős bennem, amióta elvesztettem az édesanyámat, a tragédiát képtelen voltam feldolgozni. Pszichológus segített. De anyu hiánya most is elképesztően erős.
Mivel tölti az idejét mostanában?
Nyugdíjas vagyok. 1995-ben vezetőként elköszöntem a Honvédtól, méghozzá büszkén, hiszen nyolc év alatt négy bajnoki címet nyertünk, aztán kikezdtek a szurkolók, és besokalltam. Azóta nem csinálok semmit. Olykor horgászom, kertészkedem – és emlékezem. Gyakran nézem például azt a fotót, amelyen éppen kezet fogok Sandro Mazzolával, az Inter legendájával. 1976-ban UEFA-kupa-meccsen egy nullára győztünk Milánóban az én gólommal, a visszavágó egy egy lett a Stadionban, és mi jutottunk tovább. Ezek az élmények tartanak életben.
És persze a válogatott meccsek. Már húszévesen bemutatkozott a nemzeti együttesben.
Nehéz volt bekerülni, de nekem fontos találkozók jutottak: a ’72-es Európa-bajnokság négyes döntője, a müncheni olimpia és például a svédek elleni három három, amellyel elbuktuk a világbajnoki részvételt. Sohasem mondtam senkinek, de akkor a bemelegítésnél beszakadt a vádlim, úgy játszottam összeszorított fogakkal egy félidőt. Akkor sem mi örülhettünk. Azt mondom, ebbe is belejátszott kishitűségünk. Belőlem, a tápéi gyerekből ez bizony sokszor előjött. Mégis háromszor koronáztak meg…
