Több vagányság kellene!

Egyetért azzal, hogy nagyjából húsz éve csatárínségtől szenvedünk?

Csak részben – mondta Esterházy Márton, akit arra kértünk, hogy elemezze a Nemzeti Sport posztonkénti rangsorában a támadók teljesítményét. – Tudniillik ez nem csak amolyan magyaros probléma. Nézze meg a világ futballját, és rá kell jönnie, hogy – bármelyik bajnokságról is beszélünk – egyre kevesebb az olyan csatár, aki szezononként húsz gólt szerez.

De azzal aligha vitatkozhat, hogy a Kiprich József, Kovács Kálmán csatárduó visszavonulása óta az éppen aktuális szövetségi kapitány másról sem panaszkodik, mint hogy nincs igazi góllövője. Márpedig ez igenis a magyar futball kritikája.

Ez igaz. De ennek is megvan az oka. Úgy tűnik, sőt egyre inkább bebizonyosodik, hogy mifelénk a képzéssel van a gond.

Egyre kevesebb, igazi csatárerényekkel büszkélkedő ifjút látni, amibe szerintem belejátszik, hogy nálunk tizennégy éves gyerekeket igyekeznek megtanítani az alapelemekre, holott külföldön, a legtöbb országban már a hatéves korosztállyal teszik ugyanezt. További súlyos kritika részemről, hogy a mieinkre nem jellemző az atletikus képzettség, márpedig az úgynevezett dinamikus erőcsatárok száznyolcvanöt centiméternél kezdődnek, s itt most hagyjuk a virtuóz labdazsonglőr Lionel Messit, mert belőle csak egy van. A mi utánpótlásedzőink, legalábbis a kiválasztással foglalkozó szakemberek úgy vannak vele, legyen a gyerek inkább labdaügyes, jól cselezzen, jól is passzoljon, de kevesebb hangsúlyt fektetnek a kondicionális képzésre, no meg a gyorsaságra. Borzalmas ezt kimondani, de Rudolf Gergelyen kívül nem látok itthon igazán gyors csatárt.

Akkor megint oda jutottunk, hogy össze kell hasonlítani az ön korosztályát a maival. Illetve már-már lehetetlenség összehasonlítani.

A hetvenes-nyolcvanas években még jobb és képzettebb labdarúgók játszottak itthon, mint manapság, ugyanakkor a huszonegyedik század futballja lényegesen gyorsabb, mint amilyen a mi időnkben volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy klaszszisokkal kellett megküzdenem a válogatottba kerülésért, szinte minden csapatnak volt ügyeletes gólvágója, közönségkedvence, akiért tódultak az emberek a stadionokba. Ma ilyenekről nem beszélhetünk, és még ennél is nagyobb baj, hogy nemcsak az igazi kedvencek hiányoznak, hanem a jól lövő futballisták is – pedig ez alapeleme a játéknak. Csak a saját példámat tudom felhozni: ha a tizenhatos környékén megítélt szabadrúgást szerettem volna lőni, sorszámot osztottak a többiek: balról Détári Lajos, jobbról Varga József, középről Gyimesi László állt a labda mögé rendszerint, s néha odaengedtek engem is. Mondjon nekem most egy olyan futballistát a jelenlegi mezőnyből, akitől rettegnek a kapusok.

Ennyire lehangoló a helyzet csatárposzton?

Összetett a kérdés. Szurkolóként egyszerűen megőrülök attól, ha azt látom, hogy az edző úgynevezett egycsatáros játékrendszerrel próbálkozik. Ebből aztán az következik, hogy az egy szem ék ott őrlődik három vagy négy védő szorításában, a középpályáról kevés támogatást kap, így igazán helyzetbe sem tud kerülni. A szurkolók pedig ezt látva azt üvöltik neki: úgy fordulsz, mint egy uszály, kérj inkább cserét!

Hadd vitatkozzak önnel!

A szövetségi kapitány, Erwin Koeman is egycsatáros játékkal próbálkozik, és a húzása eddig bejött.

Más összerakni egy válogatottat! A kapitány több száz labdarúgóból válogathat, egészen más erős klubcsapatot építeni, amikor szűk húszas keret áll a szakvezető rendelkezésére. S ha már Erwin Koemant említette. Nézze meg Torghelle Sándort, kik segítik az ő góllövését: Gera Zoltán, Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás, Dzsudzsák Balázs, azaz csupa-csupa támadó felfogású, remek képességű labdarúgó. Ezt hiányolom én a honi mezőnyből. Mert hiába voltam én viszonylag gyors és labdaügyes, ha a Honvédban Gyimesi László vagy Détári Lajos nem szolgál ki remek passzokkal, hosszú indításokkal, én is beleszürkültem volna a mezőnybe. S említhetem még a ferencvárosi Ebedli Zoltánt, a vasasos Müller Sándort, a győri Póczik Józsefet – valamennyien képesek voltak a váratlan megoldásokra, és ezek nagyban segítették a csatárokat.

Ma eltűntek az ilyen típusú irányítók a magyar bajnokságból.

Az előbb Torghelle Sándorról beszéltünk: egyetért azzal, hogy ő az első

számú csatár a válogatottban?

Maximálisan. A hozzáállása és a képessége alapján kihagyhatalan. Látszik rajta, hogy duzzad az önbizalomtól, ami nagy hasznára lehet és van a válogatottnak.

És Rudolf Gergelyről mi a véleménye?

Őt ugyebár már említettem, s a honi mezőnyből egyértelműen ő a kedvencem, látszik, hogy nem itthon tanulta meg a futball alapjait, hanem Franciaországban. Amellett, hogy gyors is, viszszalép a labdáért, nem cövekel le az ellenfél térfelén. Kíváncsian várom, hova kerül Debrecenből, mert szerintem megállná a helyét a német bajnokságban is.

És a mostani gólkirály Bajzát Péter?

Jó játékosnak tartom, kellemetlen ellenfél, aki nagy veszélyt jelent a kapura. Ugyanakkor levetkőzhetné az olykor ideges, indolens stílusát. Éppenséggel el tudom képzelni az osztrák, a holland vagy a belga bajnokságban.

Összességében mi a véleménye a magyar csatárokról?

Több vagányságot, több egyéni megoldást várok tőlük, a gyorsaságról nem is beszélve, ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy több segítségre lenne szükségük a középpályáról. Sajnos el kell felejtenünk azt a gyönyörű mondatot, hogy még létezik a magyaros technika. Ez már a múlt. A futballunk statikus lett, kevés benne a virtuozitás, az ötlet, ezen kellene elsősorban változtatni. Igaz, ahhoz gyors, technikás, feltartóztathatatlan, gólérzékeny csatárok kellenek

– és akkor most el is jutottunkRonaldóig. ½