Nem sok az esély, de nem kell feladni

A legfontosabb a magyar váloga tott szempontjából, hogy az Ebselejtező következő három fordulójában legalább három pontot szerezzen, s kijusson a januári ausztriai tornára. Ez így nem is hangzik rosszul, sőt megvalósíthatónak látszik.

Csakhogy!

A horvátok ellen vasárnap Zadarban (20 óra, tv: Sport1) pokoli nehéz lesz pontot szerezni, hiszen a világ egyik legjobb csapata hazai pályán ritkán kap ki (legutóbb a januári vb-döntőben, Zágrábban okozott ilyen mérhetetlen szomorúságot szurkolóinak), és az sem jellemző, hogy pontot veszít. Hajdu János szövetségi kapitány lelkes és jól motivált csapatát cseppet sem lebecsülve, ugyanakkor a realitásokkal számolva azt mondhatjuk, fantasztikus bravúr, sok szerencse és a horvátok nagyon rossz napja kellene a zadari sikerhez vagy az azzal csaknem egyenértékű ikszhez. Erre az esély talán 20 százalék.

A görögöket illik megverni jövő csütörtökön Békéscsabán, aztán következhet a mindent eldöntő csata a szlovákokkal június 21-én, vasárnap a felvidéki Galgócon, ahol – nehéz ezt kimondani – a hazai csapat lesz az esélyesebb.

Hatalmas, sorsdöntő fordulat lenne, ha vasárnap a zadari Kresimir Cosic Csarnokban (régi neve: Visnjik) a taktikai okokból hiányzó Nagy László és Rosta Miklós, valamint a sérült Eklemovics Nikola és Gál Gyula nélkül felálló együttes felrúgná a papírformát.

Hogy ez mégis miként lehetséges?

Császár Gábor, a dán Viborg irányítója tudja a választ, s a mérkőzés előtt abban reménykedett, hogy a csapat alkalmas és képes a világraszóló bravúrra.

„A kapitánnyal és magunk között is megbeszéltük, hogy a szlovákoktól elszenvedett hazai vereségért senki mást, csakis önmagunkat okolhatjuk – hangsúlyozta Császár Gábor, akit az utóbbi napokban hírbe hoztak az MKB Veszprémmel, de ő erről továbbra sem kíván bővebben beszélni, csupán azt mondta, még egy évig a Viborghoz köti a szerződése, és jól érzi magát Dániában. – A rettenetes meccs, a váratlan leszereplés után borzalmas lelkiállapotban voltunk, mert tudtuk, hatalmas esélyt szalasztottunk el. Ha nyerünk, a további három meccsünkön elegendő lett volna egy pontot szerezni a továbbjutáshoz. Így meg három kell, de állítom, meg tudjuk szerezni. Ami megtörtént, az megtörtént, már nem szabad a szombathelyi meccsel törődni. Jók vagyunk, erős a csapatunk, sok rutinos, összeszokott játékossal lépünk pályára, munkál bennünk a bizonyítási vágy. Profik vagyunk, akiknek presztízskérdés az Európa-bajnoki szereplés, meg persze a világbajnoki és az olimpiai is.”

Csakhogy Szombathelyen láttuk, hogy lehorgasztott fejjel, szótlanul, még a szeretteikhez se sokat szólva távoztak Hajdu János kapitány játékosai a csarnokból.

Két-három nap talán elegendő volt a testi felfrissüléshez, de a vereség okozta lelki seb nem biztos, hogy begyógyul ennyi idő alatt.

„Egy-egy világverseny sorozatküzdelmeiben egyik napról a másikra kell feldolgozni a győzelmeket vagy a vereségeket, és ezt is meg tudjuk oldani – folytatta Császár. – Most semmi okunk sincs a további búslakodásra, több meccs vár még ránk, törölni kell az agyunkban és a lelkünkben a kudarcélményt. Neki kell mennünk a horvátoknak, mert nem vagyunk esélytelenek velük szemben sem.

Kitűnő a közösségünk, egymást segítve, összefogva nagyon szoros meccset játszhatunk vasárnap, s ha így lesz, a hajrában képesek leszünk a bravúrra.”