Grundfoci – élesben

Tizenévesen a házunk mögötti réten természetesen arról álmodoztunk, hogy futballistaként csípjük meg a világhírt. Kész tervünk volt rá, arra készültünk, hogy összeállunk tizenvalahányan, benevezünk a legalacsonyabb szintű bajnokságba, és aztán esztendőről esztendőre egy osztályt haladva eljutunk a bajnoki címig. Hogy aztán meg se álljunk addig, amíg nem Európa legjobbjaiként emlegetnek bennünket. A koncepció életrevalósága vitathatatlan volt, álmunk beteljesedésének csupán egyetlen egy gátja volt: híján voltunk a kimagasló tehetségnek. Az ötletet azért továbbadtuk a gyerekeinknek, s most hálásak lehetünk azért, hogy – az utódok jó szokásához híven – csak mosolyogtak rajtunk. Jó, hogy csak legyintettek ránk, mert a végén még úgy jártak volna, mint az NB II-ben tegnap bajnokká avatott gyirmóti csapat. Hiába lett a legjobb a neki rendelt csoportban, egy tollvonás elegendő hozzá, hogy megcsúfoltassék a sport szelleme. Első is vagy, meg nem is – új módi ez a sok furcsa fordulattal szolgáló magyar futball történetében. Lehetsz akármilyen nagyszerű, ha csak a védőket tudod kicselezni, a paragrafusokat nem, akkor éppen úgy pórul jársz, mint akkor, ha a szabályok felkent őreinek éppen akkor jön meg a kedvük a keménykedéshez, amikor a te sorsodról van szó. És most nem a Pápa ellen beszélek. Ha egy csapat egy fél szezonban mindössze két pontot veszít, megérdemel mindent, amire csak vágyik, produkciója követendő, álmodott példa évtizedekre előre. Önbizalmat adhat, a büszkeség forrása lehet – egészen addig, amíg közbe nem szól a matematika: 67 több mint 66. Egy pont. Nem sok éves átlagban, de ha többletként jelentkezik, a bajnoki címhez elegendő. Mint most a Gyirmótnak. Amelynek játékosai aranyéremmel a nyakukban tanulhatják meg egy életre, hogy az igazi bajnok mindig a Hivatal. Fellebbezésnek helye nincs!