Riga 214. Ez állt azon az útjelző táblán, amely mellett kedd délelőtt elhaladtunk Liepajában, az első csoportkör helyszínén, és amely nyilván a főváros távolságát jelölte az arra utazónak. Akkor még igencsak kérdéses volt, hogy lesz-e dolgunk arrafelé, aztán este már kvartettünk utolsó meccse előtt eldőlt: nem lesz, kiestünk.
Nyeretlenül. Nélkülünk folytatódik tehát a 32. női Európa-bajnokság Lettország legnagyobb sportcsarnokában, a hivatalosan 11200 néző befogadására alkalmas Arena Rigában.
Szomorú… Tényleg, mert hittük, hogy ez a fiatal csapat, amelyben vannak U18-as Eb-bronzérmesek, U20-as Eb-ezüstérmesek, U20-as Eb-negyedikek, sőt immár ők a legfontosabb láncszemek, képes lesz a felnőttek közt is berobbanni a kontinens elitjébe, és erre voltak is jelek a felkészülés során, amikor biztató eredményeket ért el az együttes. Csakhogy ezek csalóka jeleknek bizonyultak, illetve csupán az derült ki belőlük, hogy ha nincs tét, szinte bárkivel, még a világ legjobbjaival is képesek felvenni a versenyt a mieink.
De ha van…
Nos, akkor megbénulnak a kezek, és bár a védekezés még csak-csak működik – naná, hisz ez a műfaj a szövetségi kapitány „szakterülete” –, a támadójáték rendre csődöt mond. Ékes bizonyítéka ennek, hogy idei első Eb-fellépésünkön a görögök ellen 31 százalékkal céloztunk mezőnyből, másnap a lettekkel szemben már csak 30-cal, míg harmadnap, a lengyel meccsen 33-mal. Mind a három édeskevés ezen a szinten, és még csak az sem igaz, hogy nem voltak kidolgozott helyzeteink, vagyis hogy nem voltak elég szervezettek az akcióink.
Megvoltak a lehetőségek, csak amikor nyomás alatt kellett volna bedobni, ami az edzéseken játszi könnyedséggel megy, sőt az edzőmérkőzéseken is, már nem sikerült. Sajnos jó példa volt erre a számunkra talán legfontosabb összecsapás, a keddi élet-halál meccs Lengyelország ellen, amelyen kétszer is megvolt a mi továbbjutásunkhoz szükséges tízpontos különbség – aki esetleg nem tudná, mi már csak a körbeverésre hajthattunk, azon belül pedig minimum ennyi kellett az üdvösséghez –, de amikor baj lett, kimaradt a tiszta dobóhelyzet.
A tiszta tripla, sőt a ziccer, egyszer, kétszer, sokszor…
Elemezni kell. Elemezni kell, hogy irányítóink miért ennyire bántóan pontképtelenek, hogy centereink az egy az egy elleni helyzetekben, egy méterre a kosártól miért nem találják el még a gyűrűt sem sorozatban, vagy hogy Honti Kata, aki a magyar bajnok kulcsembere, és fiatal kora ellenére már hétéves euroligás rutinnal rendelkezik, miért rontja el az Eb-n első 16 dobása közül egy kivétellel mindegyiket, amit nyugodtan nevezhetünk totális betlinek támadásban. De még véletlenül sem szeretnénk belőle bűnbakot csinálni, mert a többiek is leszerepeltek.
Kellemes meglepetést pedig Vida Anna lettek elleni küzdőszellemét leszámítva senki sem szerzett itt. És már meg is van, miért estünk ki, miért csak emlék számunkra a torna.
Rossz emlék.
