A támadófoci lett a nyerő

a java jön hozzánk, hanem az, aki jobb helyeken nem kellett. Bizonyítéknak elég rápillantani a rangsorra: a mezőnyjátékosok között az első harmincba mind-össze három nem magyar állampolgár fért be.

És ha már itt tartunk, maradjunk is a rangsornál! Akik osztályoztunk, nem beszéltünk össze, de jól látszik, hogy milyen felfogású futballt értékelünk sokra. Az első tíz helyezett közül csupán a debreceni Varga József az, akinek a védekezés a legfőbb erénye, a többiek valamennyien csatárok, illetve olyan középpályások, akik feladata elsősorban a támadások építése és támogatása. Ez egyértelműen azt a véleményt tükrözi, hogy a gyakran üresen kongó lelátókra csak látványosságra, gólszerzésre törekvő futballal lehet visszacsalogatni a szurkolókat. Példának pedig talán elegendő az újoncként is roppant bátor Kecskemét bravúros ötödik helyére és a mi viszonyaink között kimondottan jó, ötezer körüli nézőszámára hivatkozni. Külön is meg kell említeni a csapatból Csordás Csabát, aki úgy lett negyedik, hogy minden egyes mérkőzésen pályára lépett, így nemcsak kiemelkedő, hanem gyengébb teljesítményre is nagyobb volt az esélye, mint mondjuk a ranglista élén végző, mindössze tizennyolc osztályzatot szerző Böőr Zoltánnak.

Ez persze cseppet sem kisebbíti a győri középpályás érdemeit. Talán meglepő, hogy a győztes nem élcsapatból, hanem a csalódást okozó, a nyolcadik helyen végző ETO-ból került ki, ám a győriekkel többek között talán éppen az is volt a baj, hogy a csapat egésze mondott csődöt, és így nem ment sokra egy-egy játékos – elsősorban Böőr Zoltán – átlagot meghaladó szintű produkciójával.

Értékelni nehéz, és mint említettük, sok szempont alapján lehet. Az értékelés valahol mindig szubjektív, így aztán nyilván vitatható is. A mi szempontjaink alapján ez a végeredmény alakult ki – mindenki levonhatja belőle a maga tanulságait.