Kihajóztak, elrepültek

Langyos szellő fújdogált, a nap elő-előbukkant. A Duna-parton sétáló turisták már majdnem összehúzták magukon a tavaszi kabátot a Budai vár sziluettjét csodálva, amikor a kicsinyke, de rendkívül impozáns, Legendára keresztelt hajó nekilódult, és egyre beljebb küzdötte magát a vízen. A fedélzeten már ott volt mindenki, s a fürkésző szemek – mint mindig, ha ő, a nagy visszatérő, a megfiatalított csapatával remek munkát végző mester szólásra készül – Rátgéber Lászlóra szegeződtek. A szövetségi kapitány rövidre fogta. Köszöntötte a meghívottakat, s emlékeztette hallgatóságát: azért vagyunk itt, hogy elbúcsúztassuk az Eb-re utazó válogatottat. Aztán Berényi János elnök vette át a szót, s nyomatékosította, a szövetség is nagyon szereti ezt a szerethető együttest, és eloszlatta a kételyeket – igen, törődik is a csapattal. Korábban nem mindenki volt biztos benne, elég, ha csak a kapitány és az elnök pengeváltásaira gondolunk. Ám mostanra minden felhő eltűnt az égről, a lányoknak van pompás szerelése, kiváló biztosítása, a felkészülés is jól sikerült, így mindenki bizakodhat.

„Minden remek. Elvégeztük az eltervezett munkát, egyben van a csapat. Mire leszünk képesek? Ki tudja. Jó lenne a csoportból továbbjutni, jó lenne” – mondta Rátgéber, majd a rá jellemző vigyorral sokadszorra ismételte önmagát, s jegyezte meg: szuper ez a hajókázás.

Tényleg az, s mire a Parlament elé ért az erőre kapó Legenda, már a lányok is a nyitott tetőrészen pózoltak a fotósoknak.

„Nehéz volt az elmúlt négy hét.

Rengeteg meccset játszottunk, sokszor voltunk fáradtak és nyűgösek. Nem is csoda, hiszen tavaly júniusban, a selejtezők előtt kezdtünk, aztán jöttek a klubmeccsek, vagyis tizenegy hónapja kosarazunk hosszabb leállás nélkül” – hadarta Englert Orsolya, aki – Horváth Zsuzsanna és Vajda Anna mellett – egyike annak a három játékosnak, aki tagja volt a 2003-as Eb-n szereplő együttesnek. A többiek, Ujhelyi Petra (2001) kivételével, újoncok, először tapasztalhatják meg a világversenyek sajátos hangulatát.

„Laci tudja, mit csinál. Ha kell, dicsér, dorgál, viccelődik vagy ordít. Mindig tudja, hogy a játékosnak mikor mire van szüksége, ha nem képes a maximumot nyújtani. Benne vagyunk a mókuskerékben, de ez az este elvonja a figyelmünket az eddigi és a megoldandó feladatokról, ami jólesik ebben a taposómalomban” – tette hozzá a bájos irányító, majd bocsánatot kért, és rohant vissza a többiekhez, nehogy lemaradjon egy jó poénról. Mert mint mondta, ez a társaság ugyan szemtelenül fiatal, és a vetélytársakhoz képest talán rutintalan a nemzetközi porondon, de rendkívül összetartó, és nagyon „egyben” van.

Mielőtt újra kikötött volna a hajó, az élőben zenélő Old Wolves and the Rocky Chicks a Steppenwolf örökbecsű rockhimnuszát, a „Born to be wild”-ot játszotta. A jókedvű kosarasok ütemesen tapsoltak, és a refrént együtt ordították a banda éneke sével – aki nem más, mint Szabó István, a válogatott technikai vezetője. Az ember pedig azon morfondírozott, milyen szép is lenne, ha a visszatérést követően is ilyen remek hangulat uralkodna…