„Kaparnunk kell!”

A bokája borzalmas látványt nyújtott.

Úgy lógott, olyan szögben állt, mintha csak egy pálcikaember lábát roppantották volna szét. A kamera néhányszor ráfókuszált a deformálódott testrészre, hogy aztán már a hordágyon fekvő, a fájdalomtól eltorzult arcú Csertői Aurélt mutassa. Kitörölhetetlen képek egy súlyos sérülésről – egy hosszú pályafutásról. Csertői Aurél akkor épp a Bp. Honvéd játékosa volt, és a Bozsik-stadionban próbálta meg kicselezni a Ferencváros hátvédjét, Mátyus Jánost. A védő azonban rossz ütemben csúszott be, aminek súlyos lábtörés lett a következménye. Csertői Aurél később kibékült a kórházban őt meglátogató Mátyus Jánossal, és ma már úgy beszél arról az epizódról is, mintha egy gólról vagy a válogatottbeli szereplésről mesélne.

A múlt része.

Igaz, van mire emlékeznie.

Játszott a Haladásban, a Győrben, az MTK-ban és a Honvédban. Legnagyobb sikerét a Hungária körúton érte el, amikor a Garami József vezette kék-fehér alakulat kilencpontos előnnyel megnyerte a 1996–1997-es bajnokságot. Az MTK leggyakrabban így állt fel: Babos – Lőrincz, Kuttor, Szekeres – Molnár Z., Farkasházy, Halmai, Illés, Zsi-vóczky – Csertői, Kenesei K.

A leginkább jobbszélsőként szerepeltetett Csertői Aurél tizenegy alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, s ez idő alatt egyszer talált a kapuba: 1995. március 8-án, a Vasas pályán, amikor a letteket verte meg a nemzeti csapat 3–1-re. Mégsem ez volt a legemlékezetesebb válogatottbeli szereplése. Ha nem is beszél róla, de ott lakozik a lelkében az első meccs 1993. szeptember 8-án a Fradi-pályán, amelyen a válogatott 3–1-re kapott ki az oroszoktól.

A Verebes József által pályára küldött nemzeti csapat így állt fel: Végh – Bánfi – Puglits, Kuttor, Bordás – Albert, Détári, Lipcsei, Vincze I. – Csertői, Klausz.

„Sokan kérdezték tőlem, miért nem játszottam külföldön – mondja Csertői Aurél. – Valahogy nem jött össze. Érdeklődtek irántam Belgiumból, sőt egyszer egy francia másodosztályú klubnál próbajátékon is részt vehettem, mégsem tudtak megegyezni a vételáramban. Nem baj. Így volt jó. Azt hiszem, kihoztam a maximumot a pályafutásomból. Sőt én még olyan korban futballozhattam, amikor megérte itthon labdarúgónak lenni. Több pénzt kerestem, mint a maiak, a kudarcok ellenére a futball megítélése is más volt, mint mostanában. Valamennyit félre is tudtam tenni, ami a mai-akra már nem jellemző. Tudom, hogy a közvélemény bírálja a sportágat, hallom, hogy olykor ingyenélőknek, semmirekellőknek titulálják a futballistákat. Elképesztőnek tartom ezt a hozzáállást. Nincs futballkultúránk, és nincs megbecsülés, amelyet bizony megérdemelnének ezek a fiatalemberek, akik az életüket teszik fel erre a gyönyörű sportágra. Ha egy hegesztőt vagy kőművest veszünk, ő szerényebb fizetést kap, de legalább tervezhet, akár negyven vagy ötven évre, amennyit kap a Jóistentől. De egy labdarúgó? Talán tíz évig lehet reflektorfényben, ennyi idő alatt kellene megfelelő egzisztenciát teremtenie. Borzalmas ez a közeg, nem csodálom, hogy minden fiatal már tizenhárom évesen külföldre menekülne. Azt mondom, a négyezer eurós, kicsivel több mint egymillió forintos fizetés lenne a reális.”

Csertői Aurél mindig is szókimondó ember volt, sohasem próbált bratyizni senkivel sem azért, hogy jobb megítélése legyen – hogy eladhatóvá váljon. Konok, fanatikus ember lévén a munkájával és az eredményeivel igyekezett reflektorfénybe kerülni, és ez – most már kijelenthetjük – újra és újra sikerül neki. Ha a futballról beszél, igen pontos képet fest le a közegről, amelyben él és dolgozik. Meghallja azt is, ha szidják a lelátóról, mint ahogy néha a bravúros szereplés ellenére Szombathelyen tették, de senki és semmi sem veheti el a kedvét a munkától.

„Olykor persze elegem van az egészből, s azt mondom, világgá megyek. Azonban pillanatok alatt elmúlik, veszek egy nagy levegőt, és járom tovább az utam, amelyen elindultam. Fáj, ha szidnak, ha megtalálnak, ha igaztalanul bántanak. Az is rosszulesett, amit a Haladás néhány szurkolójától kaptam, csak azért, mert nem az ő igényeik szerint állítottam össze a csapatot. Túl kell ezen is lépni. Ha butikom lenne, ha menedzserként kellene dolgoznom, akkor is legalább ennyi idegeskednivalóm lenne, mint edzőként. Ehhez értek valamelyest. A futball a szenvedélyem és a szakmám, nem is akarok mással foglalkozni. Az persze jó lenne, ha egyszer minden megváltozna körülöttünk, és csak olyan lenne a helyzet, mint például Romániában, ahol négy-öt dúsgazdag klub van, s ahol megtehetik, hogy minőségi futballistákat szerződtetnek, ha éppen a nemzetközi porondra készülnek. Mi pedig? Tehetséges fiatalokkal töltjük föl a keretet, körülnézünk az NB II-ben, és rémülten figyeljük, hogy már Azerbajdzsánban is olyan klubok szerepelnek, amelyek külföldi válogatottakat igazoltak. Azonban nincs mese, kaparnunk kell, nekünk, edzőknek s persze a futballistáknak is. Annak ellenére, hogy valamennyien tudjuk, még Albániában is több pénz van a sportágban, mint nálunk. Ráadásul egyre kevesebb a kispad, egyre szűkül a játékosok mozgástere is. Nekem persze eszembe sem jutna arról álmodozni, hogy külföldön dolgozhatok, valamirevaló bajnokságban ránk, magyarokra nincs szükség, engem pedig a Maldív-szigetek vagy mondjuk Vietnam egyáltalán nem vonz. Úgyhogy én továbbra is itthon szeretnék tevékenykedni, most éppen a Haladással, amellyel magasra tettük a lécet. A harmadik helyet könnyebb volt megszerezni, mint megtartani, de a következő idényben is minden meccsen győzelemre játszunk. A Liverpool legendás menedzserével, Bill Shanklyvel vallom: a futball nem élet és halál kérdése – sokkal több annál. Pénzzel vagy pénz nélkül, ez a mi utunk. Ezen kell mennünk, ameddig csak lehet…”

Csertői Aurélt a Szombathely utolsó bajnoki meccsén, a bronzérem átvételekor több mint 12 ezren tapsolták.

Ennél nagyobb jutalmat aligha kaphat klubedző ma Magyarországon.