Állj, ne tovább!

Veszprém-drukker, ugye?Veszprém-drukker, ugye?

Lassan huszonöt esztendeje, hogy az vagyok – bólogat Kálomista Gábor. – Negyed évszázada költöztem a Balaton-felvidékre, és a sors gyorsan össze is hozott bizonyos Hajnal Csabával. Ő hívott meg az Építők egyik kupameccsére – hiába kotorászom az emlékeim között, nem ugrik be, ki volt az ellenfél –, aztán ott ragadtam.

Abban bízik, hogy a film segít megtalálni a kiutat

Ha órákkal Marian Cozma tragédiája után azt hallja valakitől, hogy kedvenc csapata magyar bajnok és kupagyőztes lesz, a Ciudad Real elleni BL-negyeddöntőt pedig épphogy elbukja, hogyan reagált volna?

Biztosan furán néztem volna rá. Meggyőződésem volt, hogy a klub halasztást kér és kap – ehhez képest egy héttel a gyilkosságot követően már pályára léptek a fiúk. Addig is rettentően tiszteltem a játékosokat és az edzőket, ám újfent megemeltem a kalapom előttük. S azóta is csak emelgetem… Mocsai Lajos azt mondta, hogy játszani kell Marianért, és a csapat játszott. Sőt nyert. Újra és újra elképeszt, hogy a sportnak mekkora ereje van. Ott voltam a temetésen… Előtte még csak elképzelni sem tudtuk, milyen reakcióval szembesülünk majd. Az emlékezetünkben az élt, hogy amikor legutóbb Bukarestben jártunk, és a Steauával mérkőztünk, a légkör igen ellenséges volt. Február tizenharmadikán mégis tízezer román fogadta vastapssal a magyar küldöttséget. Azokban a percekben mindenki átgondolhatta: hogy van ez, miért is kell egy másik nemzet polgárait gyűlölni? Azért, mert valaki azt mondja? Netán divatból?

Ön mire jutott?

Arra, hogy Marian apja, Petre Cozma egyedül többet tett Magyarországért, a magyar és a román nép barátságáért, mint az elmúlt húsz év politikusainak zöme. Ennek az embernek kizárólag nagybetűvel szabadna csak leírni a nevét. Ha ő február nyolcadikán azzal áll a bosszúra szomjas veszprémiek elé, hogy induljunk meg, a veszprémiek, biz’ Isten, megindulnak. Petre azonban nyugalomra és békességre intett mindenkit. Példát, egyúttal irányt mutatott mindnyájunknak. Ehhez képest egy újságíró azt írta róla, hogy szerepet játszik. Teszem hozzá, ez az újságíró egy anyuka. Hát egy szülő hogy írhat le ilyet egy másik, a gyermekét éppen elvesztő szülőről?! Ezért is állítom, hogy Magyarország olyan mély erkölcsi válságba került, mint még soha.

A Szíven szúrt országban fel is teszi a kérdést: maradt-e ebben az országban annyi erő, méltóság, becsület, hogy megvédje magát, megvédje a barátait azoktól, akik sem törvényt, sem erkölcsöt nem ismernek? Hogy hangzik a producer válasza?

Úgy, hogy muszáj mihamarabb megtalálni a kiutat, különben itt a vég.

A film segíthet ebben?

Hiszem, hogy igen. Mondom ezt annak ellenére, hogy amikor elkezdtünk forgatni, nem volt konkrét célunk, csupán a tehetetlen düh dolgozott bennünk. A gyilkosság napján én már Veszprémben voltam, és úgy éreztem, hogy amit az arcokon látok, meg kell örökítenem. Csak úgy… Aztán ott voltunk egész héten, és ahogy vettük fel az újabb és újabb képeket, egyre erősödött bennünk: egy dokumentumfilm keretében össze kell rakni a látottakat. Igyekeztünk a legtöbbet kihozni belőle, azért is ténykedett öt rendező, hogy mindenki azt tegye hozzá, amihez a legjobban ért. Nekünk nem a kés a fegyverünk, hanem a kamera, s azt értelmes célokra akarjuk használni. Ha tetszik, ha nem.

Egyeseknek nem: mondják, vádolnak és nyomoznak.

Ezzel szemben sem ítélkezni, sem vizsgálódni nem akarunk. Ellenben láttatni akarjuk, mi történt, kit öltek meg. Én azt szerettem volna, hogy legyen narráció, ám a kollégák lebeszéltek róla, mondván, az vezetné az embereket. Voltak viták arról is, hogy a birtokunkban lévő felvételek közül melyek kerüljenek be a filmbe, például a halott Cozma képe legyen-e benne, megmutassuk-e az édesanyját a nyitott koporsónál, egyáltalán, megmutassuk-e a nyitott koporsót. Végül egyiket sem használtuk föl, és ma is azt vallom: hála az égnek, hogy nem.

A stáb éjt nappallá téve dolgozott

Jól ismerte Marian Cozmát?

Hogy jól, az túlzás, de ismertem. Száz viccből kilencvenkilencben benne volt. Hihetetlenül szerette az életet, mindennek örült. Ha valaki kényszerítene, akkor sem tudnék rosszat mondani róla. Pályán és pályán kívül éppoly tisztességes és őszinte ember volt, mint az édesapja. Ezért is bosszant, hogy lassan ott tartunk, mint Simon Tibor esetében. Mert az ő meggyilkolását követő pernek is az lett a vége, hogy szinte fellélegezhettünk: néhány bátor férfi megszabadított minket a gonosz Simon Tibortól…

Tény: Marian Cozma ügyében is nagy a csend.

Az a baj, hogy az áldozatoknak, illetve az őket védőknek van a legkevesebb joguk. Mert mi a helyzet? Amíg tart a nyomozás, az ügyész nem szólalhat meg, a rendőr nem szólalhat meg, a bíró nem szólalhat meg, a szemtanú nem szólalhat meg. A bűnözők védői viszont igen, így a szenzációhajhász lapokban mást sem olvashatunk, mint hogy Marian részeg volt, hogy Marian lökdösődött, hogy Marian megpofozott egy lányt, s így jutunk el odáig, hogy ő lesz a hibás… Na, erre mondom azt, hogy állj, ne tovább!

Ha a film kapcsán beszélhetünk ilyesmiről: pozitívumként mit említene?

A bemutatót. Csaknem kétszáz ember fantasztikus munkájának köszönhetően nyolcvannyolc nappal Marian halála után a Veszprém Arénában vetítették le először a filmet, május hetedikén este. Délután fél kettőre lett kész… Az utolsó három hétben csak kávén és energiaitalon élt a stáb; szegény vágó, amint lement a főcím, összeesett a fáradtságtól. A bemutató előtt elképesztő görcsben voltunk – hogy én, az még hagyján, de az olyan nagy sztárok, mint Pindroch Csaba és Csányi Sándor is. A közönség viselkedése még ennél is döbbenetesebb volt. A film az első perctől fogva az utolsóig kommunikált a nézőkkel. Hol taps, hol fütty volt a reakció. Túl vagyok huszon-egynéhány nagyjátékfilmen, ám ilyet még nem tapasztaltam. Igaz, olyat sem, hogy valaki úgy fogalmaz meg kritikát a filmről, hogy mindjárt az elején leszögezi: nem látta… Az emberi ostobaság sajnos ez esetben is feljutott a csúcsra.

A forgatás nem állt le, már készül a folytatás

Amúgy miből volt több, dicséretből vagy bírálatból?

Több jó szót kaptunk, mint rosszat. Sokkal többet. Ahogy lehull a lepel, amelyet egyesek megpróbálnak a filmre varrni, egyre többen ülnek be a mozikba. Megjegyzem, vidéken többen nézik meg, mint a fővárosban, talán azért, mert Budapestre elért az illetékesek üzenete, mely szerint ennek a filmnek a cigánybűnözés a központi témája… Erről a nevetséges vádról csak annyit: ha nem cigányok az elkövetők, akkor is megcsináljuk a filmet. Mert nem arról szól a történet, hogy kik öltek, hanem arról, hogy kit. Azt ugyanakkor szerettük volna elkerülni, hogy a film azt sugallja: félni kell. Más kérdés, hogy ami megtörtént Mariannal, bárkivel megtörténhet.

Személyes tapasztalat?

Közvetve. A bemutatót követően egy ismert ember odajött hozzám, hogy jó a film, de szerinte túlságosan le van sarkítva egy csoportra. Akkor ebben maradtunk. Ugyanez az úr a minap azzal hívott fel, hogy megkövet, a film úgy tökéletes, ahogy van. A két beszélgetésünk között annyi történt, hogy a gyermeke ment haza a buszon, amikor néhányan odaléptek hozzá, a torkának kést szorítottak, s elvették a pénzét és a telefonját…

Folytatása következik?

Már forgatunk. A jogerős ítéletig kísérjük végig a történetet. Amikor a per lezárul, a film is véget ér.