Ég és föld. Május 9-én, a Honvéd–DVSC bajnoki után az angol sztár, a Manchester Uniteddel fényes sikereket elérő Roy Keane a lefújás előtt úgy távozott a Bozsik-stadionból, hogy nem kis éllel a hangjában arról beszélt, mintha gyenge edzőmeccset látott volna, olyan harmatos volt a színvonal. Tizenhét nappal később, május 26-án aztán egy, a világfutballban szintúgy jegyzett név, a németek vb-ezüstérmes kapusa, Harald Schumacher úgy állt fel a Bozsik-stadionban a székéből, hogy lelkesen azt nyilatkozta: ő bizony remekül szórakozott a Honvéd–Győr Magyar Kupa-döntő második összecsapásán, és a színvonal csak egy fokkal volt alacsonyabb, mint egy Bundesliga-meccsen. Olyan emberek alkottak véleményt, akik hétről hétre valóban a topfutball élvezői lehetnek, s bizony, az angol és a német labdarúgás minősége között nem oly nagy a szakadék, mint a két sztár magyar focit illető kritikája között. Valójában milyen tehát a magyar labdarúgás? Tizenhét nap leforgása alatt aligha változott óriásit, de ha már Roy Keane-nel és Harald Schumacherrel példálózunk, tizenhét nap leforgása alatt legalább bizonyossá vált, hogy igenis szerethetővé lehet(ne) tenni a játékot. A kupadöntő két meccse sem hozott szemkápráztató futballt, azonban már az élvezetesebbé tette a játékot, hogy Győrött tizenegyezer, Kispesten pedig hétezer szurkoló űzte-hajtotta a csapatokat. Márpedig amikor Roy Keane kritizált, véleményét nagyban befolyásolhatta, hogy alig ezerkétszázan figyelték csendben a bágyadt focizgatást, míg a lelkesedő Harald Schumacher esetében a remek nézőtéri hangulat, az igazi futballt jellemző körítés (is) sokat nyomott a latban. Nézők nélkül ugyanis még a zseniális futball sem az, ami, míg a gyengébb előadás összképén sokat javíthat, ha zsúfoltak a lelátók. A Győr és a Honvéd kupadöntője tehát megmutatta, milyen sokat érnek és számítanak azok, akik forintjaikat a stadionok pénztárablakainál hagyják. Ég és föld. Roy Keane-t elvesztettük, Harald Schumachert megnyertük – ez eddig 1–1. A pályán ilyenkor kell a legtöbbet melózni a győzelemért…