Negyedszer is zúgott: bajnokcsapat!

sen-e 1400 vagy 2000 forintot, amikor a meccset ingyen is megnézheti…

Oláh Lóránt is kihagyta az összecsapást – hogy önszántából, netán a vezetőség döntése nyomán, nem tudjuk, azt viszont igen, hogy az elmúlt napokban éppen lapunk hasábjain a mellőzésére panaszkodó támadónak ezúttal nemhogy a kispadon, a sorsdöntőnek vélt bajnokira benevezett keretben sem jutott hely. Innentől fogva alighanem szabad a vásár: aki akarja (és aki kivásárolja a papíron még három évig élő szerződéséből…), viheti.

Ha már – burkoltan – szóba kerültek az anyagiak: köztudott, hogy a Diósgyőr 16 millió forintos tartozást görget maga előtt már esztendők óta. Értesülésünk szerint az egyesület május 25-ig kapott haladékot arra, hogy kifizesse adósságát egy budapesti ügyvéd házaspárnak. Ami azt illeti, nem irigyeljük a DVTK elöljáróit, senkinek sem jó tartozni, hát még jogvégzett embernek. Ennél csak egy rosszabb van: két jogvégzett embernek tartozni…

A DVSC ugyanakkor a jó játékkal adós maradt az első 45 percben, csupán a félidő hajrájában kerekedett riválisa fölé. Ebből kikövetkeztethető, hogy addig a házigazdák futballoztak jobban, igaz, nem sokkal, három veszélyes távoli lövésen kívül mást ők sem tudtak felmutatni. A 0–0-s félidei állás hűen tükrözte az addig látottakat – hogy a Diósgyőr nőtt fel a bajnoki címre pályázó Debrecenhez, vagy a Debrecen sülylyedt le a középmezőny alján szerénykedő Diósgyőr szintjére, abba most e helyütt inkább ne menjünk bele…

Annyit ellenben rögzítsünk, hogy a Loki külön klasszist képvisel. Ez mindjárt a második felvonás elején kiderült: Czvitkovics Péter előbb messziről, majd közelről talált a kapuba. Azt azért ne hallgassuk el, hogy a két gól között Tóth Mihály ziccerben hibázott (az üres kapu mellé rúgta a labdát), így lehetett 1–1 helyett 0–2. Nem csodálkoznánk, ha a főváros IV. kerületében ezekben a percekben hirtelen megnőtt volna az ablakon kihajított tv-készülékek száma…

Sokan el is könyvelték, hogy ekkor nem csupán a három pont, hanem az aranyérem sorsa is eldőlt, talán csak tizenegy diósgyőri futballista vélekedett másként. Közülük is kiemelendő Honma Kazuo, aki akkora gólt lőtt, hogy azért szülőhazájában, Japánban háromszoros banzáj járna.

Ha az első félidei teljesítményükért kritizáltuk a résztvevőket, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a másodikban mindkét gárda a szebbik arcát mutatta. A szépítés után a DVTK részint dacból, részint kötelességből ment előre, a DVSC pedig okosan futballozott. Olyannyira, hogy egy tanítani való kontratámadás záró akkordjaként Dombi Tibor a legnagyobbakat idéző találattal növelte együttese előnyét. Hogy a piros-fehérek emblematikus figurája milyen fontos gólt szerzett, az a végén derült ki: az élete első élvonalbeli mérkőzésén szereplő Balajti Ádám élete első élvonalbeli labdaérintésével tette újfent szorossá a meccset.

Mivel a saját nevelésű fiatalember második (és harmadik és a többi…) megmozdulása már nem eredményezett gólt, maradt a 2–3, ami azt jelentette, hogy a Loki negyedszer is magyar bajnok lett.

A debreceni játékosok előbb egymás, aztán a pályára betóduló drukkereik nyakában lógtak, a diósgyőriek meg vastapssal köszöntötték az újdonsült aranyérmest, és zúgott a „Hajrá, vidék!” és a „Bajnokcsapat!”

A fieszta megkezdődött…

Az ünneplésről bővebben a 4. oldalon olvashatnak